Pontosabban a szabad polgárok közössége. Mióta a francia forradalom a zászlajára tűzte a nevezetes három névszót, azóta minél keletebbre hatolunk Európában, annál nagyobb tévedésben vagyunk a szabadság lehetőségeit illetően (most koncentráljunk csak erre). Ahol a szabad polgárok gyülekezete a legsikeresebb modelljét alakította ki -- nem Franciaországban, hanem Angliában, Hollandiában, Svájcban, az Egyesült Államokban --, ott a szabadság mindig egy már létező társadalmi gyakorlat és/vagy politikai kultúra felcímkézése (eredményét tekintve a hatékony koordináció) volt. Amerika lehet ugyan az alkotmányos konstrukció hazája, de olyan politikai-vallási kultúrában jött létre, amely már az alkotmányozás előtt adott volt, csak le kellett írni. Ebben a szellemben érvelt a mi Burke-ünk, Széchenyi István, a szabadság gyakorlatát alátámasztó intézmények -- a nyelv, a piac és intézményei, a tudomány -- mellett és az esetleges alkotmányos radikalizmus ellen.
Semmi sem tudta megakadályozni azonban azt, hogy a szabadságot Kelet-Európában -- amennyiben egyáltalán téma volt -- a polgárosodás, a kapitalizmus és a tudás adta társadalmi kompetenciák helyett kezdje követelni a baloldal. A ma születő baloldali pamfletekből is világos, hogy a szabadságot úgy képzelik el, mint ami megtervezhető, a tervnek csak akarni kell a megvalósítását és ezen túl a szabadságnak semmi köze már a puszta szabad cselekvéshez, annál több viszont a jogosultságokhoz és központi elosztással történő képességnöveléshez. A szabadság minden lett, csak nem szociológiai és kulturális realitás: lett ehelyett (etatista) politikai, jogi és oktatási program. Ennek megfelelően -- mivel a szabadság uralkodó felfogását kisajátította a progresszivizmus -- a szabadság normája egyszersmind antikapitalista és antiindividualista lett, ami majdnem olyan abszurdum, mintha ellentétes irányú gravitációval operálna a newtoni fizika (és utána dühösen bizonygatná, hogy a természetet makacsul megvezeti egy égi lobby). Jellemzően ennek a fordított gravitációnak a szellemében folynak napjaink vékonyan csörgedező kelet-európai szabadságmozgalmai is a genderirodalom nyílt színi felolvasásától az oktatás szabadságának követeléséig -- igen, pont ugyanabban a néhány ezres törzsközösségben, amelynek magának akár lehet is igénye a szabadságra (noha az ő esetükben sem vagyok biztos, hogy tudják, miről beszélnek), ám fogalmuk sincs, hogyan válhat ez társadalmi méretű elvárássá.
A szabadságnak nincs realitása a kapitalizmus és az individuumok teremtette társadalmi méretű igény nélkül, hogy szabadon akarunk élni. A szabadságot aligha lehet ráolvasással, programként vagy ideológiaként igazolni, érvényesíteni meg biztosan nem (a Nyílt Társadalom sorosi programja ezen a merő tévedésen és Popper félreértésén alapul), ahhoz a napi cselekvés akadályoztatásának élménye kell, ehhez viszont olyan szociológiai jelenségek, mint a tulajdon biztonságos üzemeltetésének vágya, az állam távollétében való létfenntartás kényszere, a folyamatos (vallási, törzsi, politikai) konfliktusokba való beleunás stb. Az a baj, hogy az állam és az etnicista agresszió által adott mai keretek között ez az igény egyelőre nagyon távol áll a magyaroktól, ezért a szabadság reális igénye is. Bármi lesz is az immár harmincéves kelet-európai rendszerváltások végkifejlete -- végleg meghal-e az új technológiai és politikai körülmények között vagy éppenséggel létrejönnek a szabadság körülményei -- annyi bizonyos, hogy a progresszivista szabadságfelfogás kulturális és szociológiai vákuumban plusz a szabadság körülményeinek durva ignorálásával próbálja elérni a célját, amivel csak jobban elidegeníti a szabadság lehetséges alanyait a saját ügyeiktől, gondjaiktól, bajaiktól, mert helyettük értelmezi az életüket. A progresszivisták a hamis tudatot táplálják, hogy a mesterüknek gondolt társadalomtudóssal szóljak, bár valójában őt sem értik.