Kant meghatározásában a felvilágosodás "az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból". Kant tévedett: ilyen kilábalás nincs, a "kiskorúság" új körülmények között folyamatosan újratermelődik. Mennyiben tekinthető kevésbé "kiskorúnak" a mai ember abban a kanti értelemben, hogy "valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék"? Hm, nem sokkal, sőt semennyire. Mennyiben kiskorúbb az az ember, aki Istenben hisz, a papságnak hisz, vagy elfogadja a földesura vezetését, mint aki a reklámoknak hisz, aki a kedvenc politikusának hisz, vagy aki az előítéleteiben hisz?
"Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele." szól Kant, ami olyan távlatokat nyitna meg az értelem előtt...., amit az sosem lesz képes bejárni. Miért? Mert az értelem ebben az elvont formájában nem létezik, a tartalmait mindig a környező világból nyeri, és ezzel rögtön ennek "rabjává" is válik. A világot, amelyből az információnkat nyerjük, az értelem nevében folyamatosan rombolni az értelmet a rombolással ("kritikával") definiálja és a folyamatos kritikai képességein túl minden ízében megkérdőjelezi. "Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata." És ha ez, akkor a felvilágosodás az emberi élet lehetetlenségét hirdeti. Az élet egy tartályban lévő agy kritikai fakultásának létére redukálódik, és ad absurdum ez a kanti kritikai filozófia hozadéka is az emberiség számára.
Szociológiai nézőpontból: az ember láthatóan nem akar kilábalni a maga okozta kiskorúságából, mert láthatóan nem "mer" az értelmére támaszkodni, ehelyett folyamatosan újratermeli a "bálványokat", nem érdekli a cogito elv igazolási kényszere és nem érdekli Kant noumenonja. A világ jelenségekben (fenomena) létezik, és ezeket a jelenségeket nem tudjuk -- a kanti értelemben -- kritikai alapon megkérdőjelezni, mert nincs hozzá alternatív praktikus, pláne szociológiai tudásunk, de ami még kellemetlenebb: a radikális kritika mellett az evolutív kritikának sincs alapja, legföljebb koherenciája, amit viszont csak az élet igazolhat, de ez esetben a kritika mint a felvilágosodás igénye a létező intézmények meghaladására válik inkoherenssé. A "rabság" újratermelődik az intézményekben, csak az intézmények változnak.
Az őszinte konzervatív álláspont szembenéz ezzel. Csúnya dolgokat fogok mondani: nem is gondoljuk, hogy az emberek nagy része túl sokra volna hivatott, és ez a "nagy rész" arányosan stabil az utóbbi ötezer év társadalmaiban; a felvilágosodás melléfogás és a tudás szociológiai "megképződésének" teljes félreértéséről tanúskodik; ezért az sem véletlen, hogy az emberi egyenlőség kanti alapjának üressége (vacuous) folytán az emberhez való elvárt hozzáállásnak a konzervatívok csak a kulturális, egyezményes alapjait hiszik el. Az emberekkel szembeni szkepszisnek reális alapjai vannak, ami miatt úgyszintén melléfogásnak tartjuk az ember személyes önmegvalósításának elősegítésére irányuló progresszív gondolatokat (Green, Dewey, a frankfurti iskola, akár Rawls), illetve nem csodálkozunk azon, hogy amikor a progresszívok hatalomra jutnak, rendre megfeledkeznek ezekről és megelégszenek az állami újraelosztással, ami a társadalmi kontroll egyik módja.
Ezzel el is jutottunk a lényeghez: a társadalmi kontroll megkerülhetetlen: Hobbes és Locke konfliktusában a politikai realizmus az előbbit támogatja, nyilván némi civilizációs tanulságokkal, amelyek nem engedik a mértéktelen, gonosz, magáncélú kontrollt. De Hobbes-nak sem a konkrét állami eszköz (a Leviatán) szerződéselméleti (!) igazolása adja a jelentőségét, hanem annak a belátása, hogy az ember nagy tömegeit féken kell tartani, mert nem céljuk a felvilágosult önmegvalósítás, maguk is vágyják az alávetettséget, illetve -- amit Hobbes nagyon világossá tesz -- emiatt az emberek versus az állam szemléleti és gyakorlati összeütközéséből nem szabad az egyes embernek kikerülnie győztesen. Ilyesmit akarni végső soron természetellenes és erkölcstelen, mindamellett szembemegy a társadalmakat igazgató logikával.
Magyarán, mindenféle ember legteljesebb szabadsága piaci vagy tisztán idealista alapon -- vagy akárcsak erre törekedni -- nem egészséges, nemcsak káros, de fölösleges is; és mivel akármilyen oktatást nyújtunk (egymásnak), a tömeg úgyis újratermelődik, a szabadság és a tudás haszna a mindennapi egymás mellett élésben sem változik jelentősen az ellenőrzés intézményeinek erejéhez képest (relatív pozíció), ami miatt nem is szabad törekedni ilyesmire. Nota bene az, hogy az emberi szabadság átlaga a modern társadalmakban nagyobb lenne, mint pl. a XIV. században, vagy hogy a tudásunk átrétegződése bármennyire is szolgálná a szabadságunkat, azaz az értelem előrébb haladott volna a felvilágosodás által kijelölt célja felé, ami a szabadság, nos, mindez erősen vitatható (abszolút pozíció), legföljebb a korlátozás természete változott. Nem mernék megesküdni rá, hogy a felvilágosodás éppen nem afelé halad, hogy valódi tudás és hatalom egyre kevesebb ember kezében összpontosul, a technológiai és az állami kontroll egyre kikerülhetetlenebbé válik, azaz a felvilágosodás vége olyan fokú szabadságvesztés lesz, amihez képest a XIV. század világosan fölényben volt.
Az emberek nagy tömegeinek szociális, nacionalista, büntetőjogi, kulturális, gazdasági eszközökkel való féken tartása (ideértve a megtévesztésüket) ellen -- ha ezt kellő mértéktartással és belátással végzi az elitet szolgáló állam, tartja a politikai realizmus, de nem mellesleg a marxizmus is --, semmiféle "kilábalásnak" nem lesz igénye. A kiskorúságot örömmel fogja fogadni mindenki: felül és alul is. Amint ezt nap mint nap látjuk. A felvilágosodás alapvető tévedése tehát, hogy a szabadság és a tudás relatív súlya nőhet az emberi együttélésben, nemcsak működésképtelenné teszi a projektet, de az erre vonatkozó belátás hiánya akár vissza is fordíthatja a felvilágosodás által bírált korok eredményeit is, amelyek legalább a humánum normatív megőrzését biztosították. Ami nem jelenti azt, hogy a vallás, a hierarchia, a tradíciók hatékonyan visszaállíthatók lennének. Valójában ideológiai szimulákrumok között élünk, amelyeknek a hatása csak annyi, amennyi a mögöttük felsorakoztatható hatalomé; a kimondott szó már rég nem az igazságra, nem is a valóságra, de már az ideológiákra (világképekre) sem vonatozik. Ahogy Platón írja, már mi is három szinttel távolodtunk el az igazságtól és elérkeztünk a hatalmi manipulációk világába, amelyben -- és ez a lényeg -- már rövidesen nem is keressük a korábbi szintekre való visszajutás lehetőségét.
