Minden történeti tanulság dacára tartja magát a sajátos pozitív előítélet önmagunkkal szemben, miszerint képesek vagyunk többre, mint amit egy Horthy-, egy Kádár- vagy egy Orbán-rendszer (nem nagyon különböző) egyensúlyi pontjai jelentenek. A progresszívok és a nacionalisták között csak a rezsimek megítélésében és "az igazi énünk" természetében van különbség, nem a közösségi illúzióinkban, miközben ezek a rezsimek és az egyensúlyi pontjaik sem különböznek annyira egymástól, mint hiszik. Mindegyik egyensúlyi pontja a piacellenes, antiliberális és antidemokratikus, alacsony hatékonyságú, ideológiai és álvitákkal, hazugságokkal és visszaélésekkel terhelt autokrácia.
És nem, nem vagyunk jobbak ennél. A szóban forgó egyensúlyi pontból mindig egy aktuális világpolitikai válság és az aktuális válságot követő világpolitikai húzóerő billent ki átmenetileg, de hamar visszaesünk a képességeinknek arra a szintjére, amelyeken az említett rezsimek felépülnek és stabilizálódnak. Ahol most vagyunk, és ahova még tartunk, az az autonóm közösségi képességünk történetileg igazolt egyensúlyi pontja. Ahonnan megint csak egy világpolitikai válság fog csak kibillenteni.
Illúzióim nincsenek, az viszont újra és újra meglep, hogy a történelmünknek milyen erős a szorítása. Képességeink genetikus (fejlődési) meghatározottságából nem mutatkozik semmilyen kiút, és az esetleges következő felíveléssel kapcsolatosan is elsőként az jut már eszembe: öt vagy tizenöt évig fog-e tartani és milyen lesz annak az autokráciának az arcéle, amely majd utána következik.
