Éppen olvastam egy kis Plantingát vasárnap délutáni ejtőzésemben, de nem lettem sokkal okosabb, de nem azért, mintha nem fognám fel. Hadd kövessek el egy exkurzust az apropóján, hátha valakinek kedve lesz szintén Plantingát (vagy legalább Szent Tamást) olvasni. Vagy valami ilyesmi.
Isten objektív létére nem lehetséges közvetlen, szükséges és elégséges bizonyíték. Először is Isten léte nem axiomatikus (itt kb. önevidens). Azután nem áll koherenciában semmivel (azaz Istent nem kell feltételeznünk ahhoz, hogy bármi, amit ismerünk, működjék vagy nagy valószínűséggel a tudásunk gyarapodásával megérthetővé váljon a működése, ezért Istent nem lehet igazolni a világ hiányaként sem.) Azután -- nem véletlenül -- nincs közvetlen érzékszervi bizonyítékunk sem róla, mert ha lehetne, akkor Isten része lenne az anyagi világnak, amivel belátás szerint vagy rögtön elesne, vagy további bizonyításra szorulna az isteni volta (hogy megkülönböztethetővé váljon a természeti jelenségektől). Ugyanakkor, nem tud közvetlen bizonyítékokat szállítani az intuíció (kb. nem argumentált felismerés, ideértve pl. Plantinga kálvinista érvét Isten tudásának alapvető [basic] voltáról), mert ez nem demonstrálható (nem bizonyítható a külvilág felé ekként), tehát nem lehet bizonyítéka az objektíve létező Istennek; és nem ad közvetlen bizonyítékot az irracionalitás, ideértve az elragadtatás, a privát istenélmények, a miszticizmus stb. jelenségeit, mert nem bizonyítható velük Isten hatóoksága. (Szubjektív Isten-proxyról u.a. szólhatnak, amely az egyéni életeket kétségtelenül befolyásolhatja. Ez áll, ha lehet így összegezni, a legtöbb vallásos ember hitének gyökerében, ha objektíve nézzük.) Ugyanígy nem szállít a fenti értelemben vett bizonyítékot a logikai (nyelvi-analitikus) érvelés, amely valami létét (realitását) nem tudja ilyen megalapozottságú premisszák híján igazolni. Végül nem igazolható Isten léte (már) a társadalmi tudás részeként sem, ahogy az istenhit előbb elveszítette a kizárólagosságát, majd azóta is folyamatosan húzódik vissza a világban.
Közvetett bizonyítéka szintén nincs Isten létének: se az ún. teremtett világból nem lehet következtetni Istenre (maga az Isten általi teremtettség -- vagyis az érzékszervekkel igazolható valóság és az érzékszervekkel nem igazolható hatóok oksági viszonya -- szorul bizonyításra, ami így körbenforgáshoz vezet), se a teremtett világ alóli kivételek (a.m. csodák) nem mutatnak Istenre, mert ezek bizonyítéknak nem elégségesek. (Honnan tudjuk, hogy egy "csodaszerű" gyógyulás Isten műve és -- a már említett szubjektív élményekhez hasonlóan -- nem egy nem felismert másik hatóok áll a hátterében? Stb.) A Szentírás (Kinyilatkoztatás) szintén nem alapos ok.
Isten létére nincs (racionális) bizonyíték. A hagyományos istenérvek mind cáfolhatók, ezeket most nem sorolom, mert hosszúra nyúlna (megengedve, hogy ez itt nagyon nagyképűen hangzik, mindegy). Röviden: az istenhit úgy adhat konklúzív (végső) okot cselekvésre, hogy nem racionalizálható. (Ezt ne tévesszük össze azzal, hogy a transzcendens renddel egybevágó vagy vele összeférő erkölcsi alapú döntésekben megjelenhet hivatkozási alapként Isten, de az előbbiek halmaza sokkal nagyobb, mint azoknak a normáknak a halmaza, amelyeknek a végső legitimitását az isteni autoritás adja. Magyarul, az erkölcsünk nagy része racionalizálható legalább szokásként, társadalmi elvárásként, szemben Isten létével, qed. Figyelmen kívül hagyom most azt az eshetőséget, hogy a két halmaz nem érintkezik, vagyis a normatív tartalmaik különböznek vagy oppozícióban állnak.)
Két állításunk van tehát. Egy, nem egyszerűen nincs, hanem nem lehetséges igazolt tudás Isten létéről (igaz, éppen a fentiek egy része miatt a nem-létéről sem). Kettő, mégis konklúzív okot adhat a cselekvésre a benne való hit. Ezekből az is következik, hogy az Istenre hivatkozó cselekvés a legjobb esetben is privát tudáson alapul, a cselekvés és Isten hatóoksága kívülről nem igazolható, azaz cselekedetekről nem igazolható, hogy Isten akaratát tükrözik (így nem igazolhatják Isten létét). Ez tehát értelemszerűen vonatkozik arra az esetre is, ha megvan a megelőző hit akár a cselekvőben, akár a szemlélőben ahhoz, hogy Isten reális bizonyítékát lássák a saját vagy a másik tettében. (Lefordítva, ami Istennek tetsző cselekedet egy hívő szemében, az egy nem hívő szemében lehet pl. az őrültség jele, jogszerűtlen, vagy egyenesen erkölcstelen viselkedés. A cselekvések nem tranzitívek Isten létezése szempontjából. Szeretném itt eloszlatni azt a - nyelvi realista - szofizmát is, hogy az Istenről való beszéd feltételezi Isten létét és ezzel közvetett bizonyíték rá.)
Ugyanakkor Isten bizonyíthatóságának leszűkülése a hitre (per solam fidem) - és egyúttal bezárkózása a hitbe (in sole fide) - ahogy minden cselekedet, úgy minden a nevében emelt kultúra, tudás, művészet és intézmény igazságát is eloldja Istentől és legfeljebb rávaló célzásként engedi értelmezni. Nem véletlen ezért, hogy a hit és a megismerés összeütközésével kapcsolatban igen rigorózusan eljáró protestantizmus nemcsak a cselekedetek általi (per operae) üdvözülést veti el, hanem elzárkózó a művészetekkel kapcsolatban is: a bálványimádás (ön)vádja itt nagyon is értelmes (kvázi pre-kantiánus) belátáson alapul az értelem korlátaival kapcsolatban. Ezzel együtt a protestantizmusnak is szembe kell néznie azzal, hogy a hit segítségre szorul a világunkban, amely segítség elsősorban abból a forrásból jöhet, ahonnan a művészi ihlet, a misztikum és a privát hit: Isten megmutatkozásából az emberi képzelőerőben, és megfordítva, a képzelőerő -- írott, faragott, énekelt stb. -- alkotásainak az Istenre való (rá)mutatásából.
Az istenhit végső soron privát élmény marad és ekként lehet alapja a cselekvésnek, amely láncból azonban kényszerűen kimarad az igazolható tudás (az igazság). Az Igazság nagy "i"-vel éppen annyival több, mint a szokványos kritériumok szerint értett igazság (igazolt, igaz vélekedés/hit), amennyivel kevesebb is: nem vonatkozik a közösen megismerhető világra.
Istenhit és individualizmus (sőt priváció, a világtól való megfosztottság, sőt transzcendencia, ki- és felülemelkedés) tehát egymást felételező dolgok. Innen már csak egy lépés annak belátása, hogy mennyire szabad az istenhívő ember. Éppen amennyire Krisztus vált szabaddá a feltámadással (a materiális világból való kilépéssel). De mivel ez egy politikai blog, hadd tegyem meg ezt a politikai belátást is: aki az istenhit evilági termékeiben (tradíció, kultúra, intézmények, inkl. egyházak) nem a hitre -- és szükségképpen az individualitásra és ezen keresztül a szabadságra -- való rámutatást látja, hanem egy politikai rend lehetőségét, az valamit nagyon nem ért Krisztus művéből (kb. hogy betölteni jött a Törvényt). Ahogy látványosan nagyon nem ért belőle sokat a magyar püspöki kar mint olyan (tisztelet a kivételnek).
Coda: Isten létéről demonstrálható tudást keresni tipikus naivitás. Politikát csinálni belőle számító aljasság.