A helyes stratégia -- kormányzati, üzleti stb. -- döntően három tényezőn múlik: a valóság ismeretén, a jövő megközelítően pontos megsejtésén és a kettő közötti folyamatos közvetítés közepette az optimális célok megfogalmazásán, illetve folyamatos felülvizsgálatán. Ha a háromból csak egy is sérül, zuhanni kezd egy stratégia értéke, ha pedig több esik el, a stratégia kontraproduktívvá, kártékonnyá válik. (Most nincs szó a stratégia kivitelezéséről, amelynek során újabb hibákat lehet elkövetni.) A helyzet az, hogy a magyar kormányzati stratégia -- tegyük fel, van ilyen -- mind a három tényezőnek híján, és ennek eredményeként az ország vakrepülésben van.

Orbán helyesen értékeli, hogy a magyarok többsége -- történelmi okokból -- az egoizmus és az etnicista nacionalizmus foglya, és ekként e kettővel lehet őket a legjobban motiválni. A valóságérzékelése -- szemben a magyar ellenzékével -- ebben a tekintetben tehát reális. Ami nem reális, az a határainkon túl fekvő világ és önmaga értékelése: az előbbit félre-, az utóbbit túlértékeli. Ami az előbbit illeti, a liberális demokrácia és a piaci mechanizmusok (megújulási képességének) lebecsülése arra utal, hogy Orbán alapvetően nem érti a modernség működését. Nem érti, hogy mindent összevetve a két említett intézményrendszernél nem lehetséges hatékonyabb képviselete az emberi vágymaximalizációnak és a kollektív cselekvési problémák megoldásának, márpedig a vágyak és a hatékony problémamegoldás kényszere ellen nem lehet tenni. Ezek irányítják -- tömegben, változó technológiai képességekben is kifejezésre jutva -- az emberiség történelmét. A liberalizmus és a kapitalizmus működése a felszínen bonyolultnak is tűnhet, főleg komplex társadalmakban, de a mélyükön örök emberi törvények működnek, olyan genetikai, antropológiai meghatározottságok, amelyeknek köszönhetően a mai nyugati rend először utat tört magának a társadalmi fejlődésben, majd folyamatosan megújítja magát, elegendően nagy képlékenységről és változási képességről téve tanúbizonyságot.

Mostanság nem divatos ezt kimondani a hurráhangulatban lévő keleti végeken -- ahol a gazemberek és a tehetségtelenek ismét úgy érezhetik, eljött az ő világuk --, de a nyugati civilizáció a mainál nagyságrendekkel nagyobb válságokat is átélt és leküzdött már, ez a mai meg se kottyan neki, még ha Bayer Zsolt is írja a magyar etnicizmus erkölcsi rendjét és háromszáztizenhét nyugati "gondolkodó" temeti közben a globalizmust. Akinek egy csepp esze van, az pontosan tudja, hogy semmi nem változott az utóbbi években: Bayer nem írhatna semmit egy nyugati országban, amely napvilágot is láthatna néhány szédült, frusztrált hőzöngő szubkultúráján túl, a nyugati "gondolkodók" pedig sosem fognak Magyarországra vagy Oroszországba költözni, hogy itt végre önazonosságra leljenek. Mindkét utóbbi ország válságban van, amelyből a kimenekülésnek semmilyen reális útja nincs már, minthogy az utóbbi egyre több és véresebb háborúba bocsátkozik a perifériákon és mindent megtesz a világháborúval való fenyegetőzés érdekében is. A gond az, hogy nekünk marad itt is a csatlós szerep (ennyit a szuverenitásról) ahelyett, hogy valódi stratégiai bölcsességről tanúbizonyságot téve versenyképes, erős országot építenénk, amelyet boldog nép lakik (ezekben a mutatókban mind az utolsó helyeken kullogunk most a fejlett világban). Orbán stratégiája már a külső valóság súlyos félreismerésén elbukik, ami miatt a belső -- az egoizmusra és az etnicizmusra épülő -- nemzetképe azonmód terméketlenné válik.

Ami azt illeti, hogy Orbán önmagát viszont túlértékeli, elég egyfelől utalni a rendszere terméketlenségére, versenyképtelenségére és szaporodó válságaira, másfelől azokra az emberekre, akik körülveszik és akik között magabiztos lehet. Ezeknek az erkölcstelen és/vagy ostoba embereknek a szelekciójáról az embernek persze rögtön eszébe juthat bármelyik diktatúra, ahol a vezér iránti révület a túlélés záloga, márpedig ilyen révületre csak erkölcstelen és/vagy ostoba emberek képesek egy napnál tovább. Nos, Orbánt csak ilyenek veszik körül, ami pontosan minősíti őt is.

Ami egy helyes stratégia második összetevőjét illeti, a jövő pontos megsejtését, itt az a fénytörés vakítja el Orbánt, ami a Moszkvából kapott információk alapján a migráció elleni "harcban" megírt szerepéből adódik: azt hiszi, a jövőt a globális válságok fogják írni, amelyek közepette egyrészt reneszánszukra találnak a nemzetek, másrészt a Nyugat folyamatosan veszíti majd el a pozícióit, Kína és Oroszország viszont megerősödve, a saját platformjukra emelve Magyarországot hosszú távra biztosítják a magyar nemzet jövőjét (és Orbán megdicsőülését). Orbán azonban téved: Oroszország nyilvánvalóan egy csődtömeg, Kína pedig innen van még a maga liberális-demokratikus forradalmán, amelyet nem a kulturális kódja, hanem a versenyképesség növelésének kényszere fog diktálni. Kína óriási mérete elfedi előlünk a gazdasági stratégiája fenntarthatatlanságát és a társadalma kettős -- premodern és modern -- felének konfliktusai közötti megoldatlan kérdéseket, amelyek most arra ösztönözték a pártvezetést, hogy centralizálja a hatalmat Hszi kezében. Ez azonban a válság és nem egy rendszer magabiztosságának a jele. A jövő egy részét valóban Kína írhatja (szoftverbe és technológiába), de a digitális rendszerek és az állam által több százmillió kínait fenyegető rabszolgaság nem kölcsönöz éppen megnyugtató jövőt ennek a rezsimnek.

Ha mindkét előbbi -- a valóságismeret és a jövő pontos megsejtése is -- elesik, akkor attól kezdve nyilván értelmetlen közvetítésről és a stratégiai célok felülvizsgálatáról beszélni. Orbánnak valójában nincsenek is stratégiai céljai (ti. amelyek stratégiailag megalapozottak): vágyai és reményei vannak, hogy majd mások elhozzák hazánknak és neki a fényes jövőt, addig meg kibekkeli valahogy. Így azonban szolganemzetek vezetői gondolkodnak, és a magyar nemzet Orbán kezei alatt belső és külső kompetenciáit tekintve is valóban fokozatosan, de biztosan szolganemzetté válik.