Premodernista jobboldaliként, antipopulista és jelentősen (amennyiben csak az Isten és a törvény előtti egyenlőségben hiszek, a politikait pedig csak a kor kényszere miatt fogadom el) antiegalista konzervatívként sokkal közelebb állónak érzem magamhoz a baloldali térfélen játszó politikai szereplők egy (meglehet kis) részét, mint úgyszólván az egész hazai (kvázi etnicista) "jobboldalt" Sólyom Lászlótól Bayer Zsoltig bezárólag, közöttük pedig az egész hazai kormányzati szférával. Az oka ennek számomra legalábbis nyilvánvaló, de abban a politikai közegben, amely egyaránt tönkretette a liberális demokráciát és az emberi minőséget nyilván nem. Nos, azért, mert a címben felsoroltak és még egy-ketten becsületes emberek, ennyi.

Szemben a jobboldali "arisztokrácia" Sólyom-szerű alakjaival, akiknek szerepét a liberális demokrácia légvárának felépítésében leginkább saját maguk, aztán kis koncentrikus körökben a holdudvaruk magasztalja fel, annál kevésbé beszélnek viszont arról a mérhetetlen kárról, amit az egoizmusuk, a szakmai csőlátásuk, majd legutóbb - az Orbánnak való parírozással - a tevőleges kártételük okozott; velük szemben tehát vannak a magyar közéletben etikailag súlyos alakok, akiknek válsághelyzetben még többet érdemes adni a jellemére, mint a szavára -- ami a mai, szótúltengésben szenvedő világban nehezen felismerhető, de elengedhetetlen aranytartaléka a szenvedő nyilvánosságunknak. TGM nekem régóta "hősöm". Igaz, hogy 1978 óta nála talán csak Orbán változtatta többször a politikai nézeteit, de az összehasonlításuk elsősorban azért méltatlan rá nézve, ami miatt a politikai nézetek is másodlagosak a rekonstrukciómban: mert TGM esetében a politikai nézetek mögött mindig ugyanaz a súlyos -- etikailag pregnáns, magára adó -- jellem bújt meg. Orbáné mögött pedig ugyanaz a romlottság.

Sólyomé mögött is a romlottság. Gyenge fundamentumon egy pozőr egoizmusa. A romlottság elsősorban az önreflexió hiányában mutatkozik meg, közéleti figurák esetében a nyilvános önreflexió (vallomás) hiányában, amely megakadályozza, hogy a társadalom az ő gondolatain keresztül magára ismerjen; az ő hibáinak megismerésén keresztül megbocsásson neki és magának; az ő bűnbánatán keresztül közelebb jusson a kizökkent idő helyreállításához. Sólyom az egyik legnagyobb elkerülő -- miközben az egyik legnagyobb tettestárs -- a magyar közéletben. Eleganciába és emelkedettségbe bújtatott bujkálása a magyar elit történetileg tipikus viselkedése -- árulása. Nem sorolom a többieket. Nem járok ex-antallista, ex-rendszerváltó jobbos társaságba, mert az egész romlott. Vannak benne jobbak és rosszabbak, de az egész nagyjából passé: ha szerepe lehet a magunkhoz térésben, az csak a politikai kiegyezésre fog kiterjedni (ami a generális korrupciónak csak a következő -- persze élhetőbb, de nagyon magyar -- fejezete lesz). Az etikai önreflexióra nem, és még kevésbé lesznek ezek az emberek egy új reformkor hiteles figurái, akikkel valami új felismerés költözne a sokat öngyilkolt magyar tájra. Nincs mélységük, nincs magasságuk, nincs súlyuk. A jobboldali politikai mutyi figurái. Nem véletlenül szereti beléjük látni a nagyrészt szintén reflektálatlan, immorális baloldali nyilvánosság Orbán titkos ellenzékét.

Sorolhatnék még számos balos figurát -- de nem akarom kompromittálni őket --, akikben az a közös, hogy feltétlenül hisznek a tévedéseikben, de ebben az erkölcsi integritásuk éppen olyan fontos szerepet játszik, mint a hiányosságaik. Hogy világosabb legyen: az erkölcsi integritásuk képezi az -- adott esetben nagyon is tágas -- tudásuk határait, ami jó. Jobb, mintha fordítva lenne a viszony tudás és jellem között. Válsághelyzetben -- ha már a liberális demokrácia teremtett modus vivendi nem működik -- ezek a szereplők sokkal értékesebb résztvevői egy ország kultúrájának, mint az árulók élcsapata. Ami pedig a jobboldalt illeti, ennek feltámadásában -- majd valamikor -- a törzsi szemléletnek aligha lesz szerepe. Tudniillik, éppen ez dönti romba újra és újra 150 éve.