Ma van a Black Friday, amely eredetileg az amerikai Hálaadás napját követő leértékelések napja volt, amely onnan kapta a nevét, hogy a kereskedők ekkor vagy ekkortájt kezdtek el kijönni a pirosból (azaz az évre vetített veszteségből) és kezdtek el -- nem kis részben a hálaadási és a karácsonyi bevásárlási szezon miatt -- nyereséget termelni (az eredménykimutatásokban hagyományosan feketével jelölve azt). Nyilván ez sem egészen igaz, hiszen vannak, akik sokkal előbb kijöttek meg kijönnek, vannak, akik az év végéig se, de nagyjából így van. Mármost ez a nap az utóbbi évtizedben a konzumerizmus elleni (szerény) tiltakozás napjává is vált, felhívva a figyelmet arra a sok csúnya dologra, amit -- hogy egy harmadik színünk is legyen itt -- a zöldek a kapitalizmusnak tulajdonítanak.
Szeretnék ehhez egy-két dolgot hozzáfűzni. Én kapitalistának gondolom magamat, a mentalitásomat, a foglalkozásomat meg a valamicske tőkémet nézve is, de itthon ülök, és nem megyek bevásárolni, mert nincs különösképpen szükségem semmire, ám a világért sem tiltanám el a most a boltokban tülekedőket attól, hogy ezt tegyék. Még csak nem is erkölcscsőszködnék (-nám) felettük. Ez az egyik tanulság. Mindenki a saját szükségleteihez, világnézetéhez és értékrendjéhez mérten vásárol. Nem azért, mert kötelező. Viszont lehet neki, ami sokkal jobb, mintha nem lehetne.
A vásárlás nem mindenkinek önmegvalósítás, de mindenképpen fenntartja a világ működését. Nemcsak a növekedés értelmében, nemcsak a szegénység csökkenését maga után vonva, hanem konkrétan -- és különösen a globalizációnak köszönhetően -- a népek és döntéshozók összefűzésével és a háborúk elkerülésével. A fogyasztásellenesség -- megfordítva -- a népek bezárkózását, tömegbutító nacionalizmusokkal való versenyt hempergőzését és az agresszívabb népek háborús logikájának eluralkodását hozza. A kereskedelem az ókortól kezdve az emberek és népek egymásra találásának és a háborúk okozta kölcsönös veszteségek elkerülésének leghatékonyabb eszköze, amit a globalizáció mára win-win játékká, és ennek megfelelően a nagyobb háborúkat lose-lose játékká egyszerűsítette. Figyeljük meg, hogy általában a szegényebb régiók háborúznak (és nem, nem a gazdagok miatt), vagy a szegényebb (vesztes, a világkereskedelembe előnytelenül integrálódott) országok nyelve az agresszió (Oroszország). Ellenben a vörös és zöld reményeknek, hogy majd a mezei virágok közös szagolgatása és a Platónról való worldwide áhítat fogja elejét venni a háborúktól kezdve az éhezésen és a környezetszennyezésen át lehetőleg a vagyoni különbségekig minden bajunknak, nyilvánvalóan semmi értelmük nincs, hacsak az nem, hogy komplett széttrollkodják a racionális beszédet.
Ugyancsak érdemes elhárítani azt az érvelést, hogy a vásárlás butít és erkölcsi hullává tesz. Először is nem. Másodszor is az emberiség sosem volt se erkölcsileg nemesb, se értelmileg pallérozottabb a mainál, és aki a romlással házal, az valószínűleg elköveti azt a hibát, hogy a romantikus regényhőseinek és a kedvenc filozófusainak szűk cohors-át veti össze a mai átlaggal. Nem fair. A műveltség a világban nincs ma rosszabb állapotban nagy átlagban, mint bármikor korábban, és bár a gyerekeink ma PlayStation 4-gyel játszanak szalmabábuk helyett, az utóbbi se nem felemelőbb, se nem tesz jobb emberré. És hát közben alakul át a világunk is, kétségtelen, és ebben kell megtalálnunk a humanitásunk horgonyképes tengeralját, akárhogy is legyen. (A "horgonyképes stb." gyenge szatíra volt, ha esetleg nem jött volna át az Assassin's Creeden nevelkedő apáknak. Meg anyáknak.)
Szóval Red is dead, babe, remélhetőleg örökre. Vagy konzumerizmus, vagy háború. Szeretkezz és vásárolj, ne háborúzz. Legyen a legnagyobb agresszió, hogy eltapossuk egymást a boltban! Vagy fekete, vagy vörös. Zöld meg nem sarjad vörösből, csak feketéből. Nna, értitek..
