Tegyük fel, állampolgárként hasznonmaximalizáló önálló szereplő vagyok a világpiacon, amelynek az egyik szegmensébe (Magyarországra) belép egy böhöm nagy játékos: ezért vagy elpusztulok, vagy beszállítója leszek, vagy beszüntetem itt a tevékenységem és átteszem máshova. Ez az egyszeri magyar ember dilemmája piaci nyelven megfogalmazva, amikor szembenéz az Orbán-rendszerrel. Itt marad és alkalmazkodik, meghal vagy emigrál. Nincs jelentősége annak, hogy a klasszikus felfogás szerint az államnak éppen a szabályok fair kialakításán és a szabályok betartatásán kellene ügyködni, és önálló szereplőként nem szabadna megjelennie a piacon, hiszen valójában ez utóbbi felfogás már a piacnak azt az ideális intézményes -- versenysemleges, méltányos, esélyegyenlőségen alapuló, meritokratikus -- állapotát feltételezi, amelyet az "ember embernek farkasa" vagy a "ki kit győz le" állapotában -- azaz a pre-piaci közegben, amelyben vagyunk -- még ki kellene alakítani. De a pre-piaci környezetnek is van piaci modellje, amint tudjuk, mert a haszonmaximalizálás történelmileg, logikailag és pszichológiailag is az intézményes piacot megelőző racionalitás.
Nos, akik ezzel a böhöm nagy szereplővel szemben a piac kialakult szegmenseit választják, azokat nevezzük magyar emigránsoknak: ők kivonulnak a magyar pre-piacról. Akik itt maradnak, azok vagy beszállítói lesznek a hegemón szereplőnek, valahogy kiegyeznek vele, vagy elpusztulnak. Csak ez a két út marad, győzni - úgy tűnik - nem lehet.
Ami a tágabb piacon belül a politikai rendszert -- vagyis az állampolgárok politikai érdekképviseletekbe való szerveződését és ezek intézményesülését -- illeti, a hegemónt (az államot) működtető politikai aktorral (a Fidesszel) szemben képtelen létrejönni egy legalább azonos erejű versenytárs, mert mindenki, aki mozog a pre-piacon vagy egyensúlyi piacnak fogja fel azt, mint amelynek a játékszabályait (narratíváját, erkölcsét, a tágabb logikáját) a hegemón határozta meg és az ő dolga állandóan újraírni, ezért csak veszíteni lehet benne (ennek a helyzetnek a közvetlen megváltoztatásra irányult a KOM kezdeményezése), vagy mert hegemón pre-piacnak fogja fel, amelyben klasszikus verseny közel azonos (redukált) feltételek mellett csak alacsonyabb szinten folyhat, ezért a hegemónnal nem szabad szembekerülni.
A versenytársak kiegyezésének ebben a redukált versenyben éppen azért nincs esélye, amiért ideális piac sincs: mert ennek kialakítására nincs konszenzus, azaz nem érdeke senkinek a kooperatív játék a pre-piacon. Amint dominánsan kooperatív játékot kezdene el játszani a piaci szabályok meghatározására alkalmas (elég erős) többség, azonmód kialakulnának az ideális piac feltételi is, a pre-piacból átkerülnénk piaci körülmények közé és a pre-piaci hegemón veszítene. De amíg nincs egy irányba mutató, végül dominanciát képező racionális akarat a kooperációra a pre-piaci haszonmaximalizálással szemben, addig óhatatlanul marad hegemón erő - esetünkben - a Fidesznek nevezett játékos. A KOM elgondolása a közbülső lépcsőt - az akaratok egy irányba fordulásának folyamatát - akarta átugrani, de (az ellenzék langyos támogatása miatt várható) végső bukásából az látszik, hogy a haszonmaximalizálás széttartó stratégiái összesen még erősebbek: a meghatározó felek még nem hiszik, hogy a hegemón eltakarítható lenne. Nincs meg a közös bizalom a közös fellépésben, ami mögött persze ott állhat a hegemón manipulációja is az egyes aktorokon belül.
A probléma azonban nemcsak ez: az is, hogy felmérések szerint a magyarok messze legnagyobb többsége a pre-piaci állapot szerint képzeli el a politikát: csak 18%-uk szeretne demokráciát (=politikai piacot). Magyarul -- bár elégedetlenek a mai hegemónnal -- nem létfontosságú nekik a pre-piaci állapot evolúciója. Mi a tanulság ebből? A magyarok erőre -- és tekintve, hogy a mai kormányban csak elenyésző számban bíznak, annál többen viszont a szakértőkben --, konkrétan cselekvőképes erőre számítanak, az intézmények (demokrácia, pártok, alkotmányosság, politikai piac, ideológiák) nem jelentenek nekik sokat, nem látják az értéküket. És mindegy nekik, hogy a cselekvő erő hogyan, kikből áll össze. Ilyen körülmények között amit az ellenzék pártjai politizálás címén, egyre inkább egymással szemben művelnek, az halálosan pontosan az ellentéte annak, amit akár a piaci modell, akár a pre-piaci elvárás a választók körében diktálna. Az LMP és a Momentum ezt helyesen érzékeli, de az utóbbi a narratíva elmaradása miatt nem tudja hatékonyan lefordítani az egyre technokratikusabb imázsát a választók nyelvére, az LMP világképe pedig olyannyira konfúzus, hogy a tehetséges és jól építkező kormányfő-jelöltje ellenére előbb-utóbb el fogja érni a népszerűsége zenitjét. Magyarul egyik sem fogja kialakítani maga körül a jelenlegi paradigmáik szerint a hegemónnal sikerrel szembeszegezhető erőt.
Ez az erő az előbbiek értelmében a Jobbik-LMP koalíció által állítandó szakértői kormány lehet, amelyet a választók az előbbiek értelmében simán hegemónná emelnének. (Ez egy elemzés, nem a preferenciám.)
