A konzervativizmust a plaszticitása (formálhatósága) rendre vészesen közel engedi a jobboldal egyéb áramlataihoz, ami nem szolgál az előnyére. Sokakat már nem érdekel ez a kérdés, engem igen. Sokan hozzájárulnak ezzel a korunkra jellemző intellektuális romláshoz, én -- legalábbis ezzel a fajta ignoranciával -- nem szeretnék.
A konzervativizmus kétszáz éve egységes abban, hogy a humánum (intézményes) rendjét védelmezi, miközben folyamatosan alkalmazkodik a humánum változó tartalmához, illetve a rend alatt -- kiindulva az adottságból: az emberek közötti természetes és hagyományos egyenlőtlenségekből -- szükségképpen valamiféle hierarchiát ért. A humánum a francia forradalommal (és visszamenőleg a vallási szubjektivizmussal/idealizmussal, reneszánsszal, a szcientizmussal és a felvilágosodással) szemben a keresztény(-katolikus) emberkép és a természeti törvény védelmét jelentette, és a konzervativizmus egyik alapáramlata ennek megfelelően keresztény(fundamentalista).
A rend intézményes védelmének igénye arra a belátásra megy vissza, hogy az egyes ember maga túl gyenge ahhoz, hogy világra segítse a benne rejlő potentiát (képességet, lehetőséget) úgy, hogy közben megőrizhető maradjon az optimális társadalmi rend, ezért a hitnek, a vallásnak és a világi intézményeknek (tekintélynek, hivatalnak, szokásoknak, hagyományoknak, erkölcsnek, a kiválóság antik-keresztény mércéinek, a közösségeknek, a jog uralmának, az államnak) kell a segítségére lennie ebben. Minél koncentráltabb és erősebb intézményi rendet von a konzervativizmus az ember köré, annál inkább volt (és maradt) felvilágosodás-ellenes, "ellenforradalmi", antiliberális. Nagy-Britanniában egészen enyhe, a francia XIX. század első harmadában és végig az orosz XIX. században pedig meglehetősen szigorú konzervativizmusról beszélünk, míg a német és osztrák felfogások középutasnak tekinthetők. Ennek megfelelően alakul a társadalmi rend fogalma is: hol jobban, hol kevésbé számított alakíthatónak, az alkotmányosság "polgárinak".
Mindegyik felfogásra igaz azonban, hogy a humánum adott benne értelmet az intézményes rendnek azzal a megszorítással, hogy az utóbbi nélkül a humánum sem fejlődhet azzá, amit (az adott keresztény világképben) értettek alatta -- nem nyerheti el a helyét a maga és a mások javára a komplex rendben. (Ez a "zárt végű", a természeti törvényhez alkalmazkodó emberkép nyilván szemben áll a felvilágosodás és a liberalizmus antropológiai optimizmusával, jogkiterjesztő gyakorlatával és voluntarizmusával, amelyek értelmében az embert éppenséggel fel kell szabadítani az intézmények -- a piac, az osztályelnyomás, az állam, a társadalom, a hagyományok, az ideológiák, a szegénység, a természetes korlátai -- rabságából ahhoz, hogy elérje a saját megismételhetetlen különlegességét. A rend ebben a felfogásban a folyamatos progresszió eredményeként a teljes társadalmi egyenlőségben fog megvalósulni.)
A fokozatos elvallástalanodással a konzervatív humánum-felfogás és az intézményes rend koncepciója is változott, pontosabban új rétegei jöttek létre a konzervativizmusnak. Megmaradt a szubjektummal (pontosabban a szubjektum szabadságával és az ennek révén elérhető radikális társadalmi változásokkal) szembeni szkepszis, az intézmények között pedig -- a vallás háttérbe szorulásával -- előtérbe került a piaci vs. (nemzet)állami koordináció választása. Az előbbi a meritokrácia piaci értékrendjével, az utóbbi a kollektívum és az állam tekintélyével méretkezik meg. Míg a protestáns világban eleve nagyobb hangsúlyt helyeztek a piacra, a polgári/hivatás-/munkaetikára és a politikai nemzetre az intézményi renden belül, a katolikus területeken az állam és az etnicitás került előtérbe a konzervatív gyakorlatban. Az ortodoxiában az egyház, az állam és az (orosz) haza összefonódása alig változott a bolsevik forradalom előtt, és csaknem érintetlenül tér vissza eszményként a századunk elején.
A konzervativizmus fő érdekeltsége és kiindulópontja azonban az egyes ember maradt (a piaci konzervativizmus is az emberi kiválóság megélésének és a nem-voluntarista, "procedurális igazságosságnak" a terepeként becsüli a piacot); az emberből akarta kihozni azt az értéket, ami tkp. "emberré teszi". Ugyanennek a proceduralitásnak a politikai aspektusai a liberális demokrácia és a jog uralma, amelyek a konzervativizmus modern - mai - felfogása szerint a rend legfontosabb intézményi keretét adják: egyszerre szolgálják az emberi kiválóság kibontakozását és az emberek közötti együttműködést. Amint látszik, a konzervativizmus átalakulása közben lekerült a közvetlen hangsúly előbb a transzcendens, majd a szubsztantív értékekről, és előtérbe került a proceduralitás. A konzervativizmus fő kritikája korunk (jobb- és baloldali) identitárius mozgalmaival szemben ennek -- a politikai rendszer fenntarthatóságát biztosító -- proceduralitásnak a felemésztése. A konzervativizmust ennek megfelelően a liberális demokrácia védelme definiálja az identitáriusokkal és a nacionalistákkal (kollektivistákkal) szemben, a humánum és az emberi kiválóság (műveltség, antik és keresztény erények stb.) politikájára való igény a liberalizmussal szemben.
Ám közben az etnicitás, a kollektívum és az állam megjelenése a konzervativizmusban lehetőséget adott az ember mint végcél szem elől tévesztésére. Mihelyt -- Magyarországon pl. már a XIX. sz. végétől, a kontinensen ugyanekkor, az USÁ-ban pedig az utóbbi évtizedben -- az embert és értékét a jobboldali felfogásban elkezdi meghatározni (azaz az erkölcsi képességeit és az identitását determinálni) az etnicitása, a rasszjegyei és egy nemzetállamhoz való tartozása, már nem beszélhetünk konzervativizmusról. Amikor az intézményes rend nem a humánum beteljesítése köré szerveződik a premodern pluralizmusból kiindulva, hanem modern kollektivista jegyek alapján definiálja az embert nemzeti, állami, etnikai, rassz- és fenotipikus (ahogy a másik oldalon osztály-) lénynek, az már nem konzervativizmus, hanem másféle jobboldaliság. Nem civilizáció, hanem törzsiség. A törzsiség lényege a törzstag megvédése a külvilággal szemben minden körülmények között, és ezzel összefüggésben a primér barát-ellenség viszonynak a törzsi határokkal való definiálása.
Ma Magyarországon már majdnem elért ide a politika, amely Orbán körül koncentrikus körökben képez szűkebb és tágabb barát-ellenség viszonyokat. A legszűkebb törzsi csoport Orbán családja és -- ahogy Magyar Bálint mondja -- "fogadott családja". Ezekhez képest ellenség mindenki más. Egy tágabb baráti csoport a Fidesz politikai hátországa. Ezeket is megvédik a külvilággal szemben. Egy még tágabb csoport a Fidesz választói rétege. Ezeket is megvédik az ellenzékkel stb. szemben. A következő kör a magyar etnikum belföldön, akiket védünk a migrációval és Brüsszellel/Sorossal szemben, aztán eggyel szélesebb a külföldi magyar etnikum, de a logika szerint a végső védendő kör Európa, az európai nemzetek és kultúrák -- megint csak Brüsszellel, Sorossal és a migrációval szemben. Aki egy körből még kirekedt és ellenségnek érezhetné magát, azt barátként fogadja be egy külsőbb kör, ami egyúttal megnyugtató (és megtisztelő: úgy érezheti, mégiscsak a nagy egészhez tartozik, számít rá a Rend, ami visszaveszi az esetleges ellenzékiségét is). De közben az egész felosztás -- a magyar jobboldal domináns logikája -- nem tekinthető konzervatívnak, hiszen elvész benne az ember bonyolult összefüggéseinek és az egyes emberek életének középpontisága, elvész a kiválóságuk előhívásának lehetősége -- és marad a kollektivista barát-ellenség viszony szerinti meghatározásuk. Az, aminek egy szempontnak kellene maradnia a sok között (a nemzeti identitásnak), átvette a humánum helyét, behelyettesítette a rendet és felemésztette az intézményeket. Quod erat demonstrandum.