Nehéz lehet beletörődnie a miniszterelnöknek, hogy a kereszténység nem nemzeti, hanem individualista és univerzalista, és ez utóbbi tulajdonságait a szeretet hozza mozgásba a köztes szereplőkkel (más emberekkel, a családdal, a nemzettel stb.) kapcsolatban. Tehát a nemzet, amelyet nem a más emberek iránti szeretet, hanem a gyűlölet és az elzárkózás mozgat, az nem keresztény. A keresztény nemzet és kultúrájának védelme -- ami mostanában a legfeszítőbb kérdés -- egyrészt a kereszténység önvédelmén, a saját jelentéséhez való visszatalálásán, másrészt a liberális/deliberatív demokrácia révén az emberi életek és önkiteljesítés koordinált állami védelmén múlik. Ez utóbbihoz szigorúan hozzátartozik, hogy egy vallás tagjainak sem engedjük a szabadság, a tolerancia és a humánum degradálását -- és ezt nyugodtan fel lehet fogni a kereszténység örökségeként a politikai rendszerben, magyarán egy muszlim rákényszerül itt arra, hogy némileg kereszténnyé váljon, ami fordítva nem áll fenn. Ehhez azonban meg kell erősíteni a liberális/deliberatív demokrácia önképét és már-már elfeledett ethoszát nem utolsó sorban napjaink balos és jobbos identitárius mozgalmaival szemben -- hogy aztán az ellenséges, teokratikus vallások maguk is liberalizálhatóvá, ne pedig az előbbiek mellé felsorakozva rendszer- és civilizációellenes, antiliberális gyúanyaggá váljanak.
Az, amit a miniszterelnök a -- még egyszer: individualista, univerzalista, szeretetelvű -- kereszténység védelmének gondol: az etniczmusba való bepakolása, az nem megvédi, hanem üresíti, deformálja és a pogány (állam-) kultusz részévé silányítja a kereszténységet. A baj az, hogy a miniszterelnököt ez nem érdekli. A nagyobb baj, hogy az ún. keresztényeket sem, vagy nem is tudják. Vagy tán azt gondolja a miniszterelnök, hogy neki kell megvédenie Isten művét itt a földön? Isten talán rászorulna az ő segítségére?! Ennyire nyilván nem lehet elrugaszkodott a (keresztény) valóságtól. Az az egyház pedig, amely itt és most megáldja a fegyvereket a hideg (polgár-)háborúban, (újra) lelépett a neki rendelt útról.
A nemzet maga nem több, mint kétszáz éves, és minden bizonnyal átmeneti érvényű modernizációs konstrukció, amely azzal, hogy megerősít és felemel egy népet, kultúrát és közösséget, beteljesíti a funkcióját, amit adott esetben át kell adnia majd olyan -- nemzetek feletti -- konstrukcióknak, amelyek tovább viszik a feladatát és közelítik a népet és tagjait az univerzalista Országhoz. Nép, magyar élet és magyar kultúra létezett a magyar nemzet előtt is és fog utána is. Ne legyenek illúziói a miniszterelnöknek és követőinek. Nemcsak az ország modernizációját és népe boldogságát nem szolgálják, de az Örökkévalóság szempontjából is helytelenül cselekszenek.
(Ui. A kereszténység nemzeti színezete mindenhol erősödött a protestantizmussal, és különösen erős lett a református magyar vidékeken. Érdekes ez az egyébként többségi katolikus Magyarországon, ahol ugyan részben - a reformált egyházak okán - a Rómától való teológiai és hierarchikus függetlenség, de ezen túlmenően, főleg a függetlenségi nacionalizmus politikája és a trianoni trauma avatta "nemzetivé" a kereszténység egészét. De a kereszténységnek ki kellene tudnia törni a függetlenségi nacionalizmus szorításából, ha jót akar a nemzetnek. Ez az út ugyanis a blogon visszatérően elemzett okok miatt százötven éve kudarcos. Ezért bár e poszt címe az, ami, a "semmi köze" sajnos túlzás. De a kapcsolatuk se az egyiknek, se a másiknak nem tesz jót. )
