"Igazatok van, sz...unk az ellenzéki együttműködésre! Mi napozunk." "Aki eddig nem jelentette be a miniszterelnök-jelöltségét, ne izguljon: van még idő!" "O.V. mindenhez ért és mindent tud. Pontosabban: mindent is."

Nagyjából az első három poszt, amint ma reggel kinyitom a Facebookot. Tombol az értelmiségi idiotizmus Magyarországon. Annyi a megmondó ember, mint égen a csillag, de mindenesetre jóval több a pártaktivistánál. Az értelmiségi idiotizmusra jellemző a jelenségek egyszerre felületes és radikális (emotív) megítélése, a Facebookra redukált folyamatos íráskényszer, amely szinte kizárólag kritikai vagy destruktív szemszögből nyilatkozik meg, de a legfontosabb tévhit mégis a még annyira lapos gondolatok és a céltudatos cselekvés teljes elválása. 

A közéleti értelmiség ellenzéki része egyszerűen képtelen felfogni, hogy "Orbán leváltásához" a pártokon keresztül vezet az út, és a pártmunka -- noha keserves, idő-, pénz- és egóemésztő munka -- nagyságrendekkel hasznosabb egy demokráciában (vagy az annak helyreállítására tett kísérletben), mint bármilyen "szellemi alkotás" a Facebookon és mint bármilyen tömegélmény az Andrássyn. Amikor Karácsony Gergelyt az 1% alá küzdött Párbeszéd kormányfő-jelöltté választja, ebben a gesztusban a felületes szemlélő ugyan azonnal észreveheti a komikumot, de aki egy centivel is tovább lát az orránál, az pontosan tudja, hogy a pártja döntése megfelel egy olyan intézményes rend logikájának, amelytől egyedül várhatjuk a közélet normalizálódását.

Karácsony lehet eredménytelen pártvezér (és itt az önkritikám is megszólal), de még így is nagyságrendekkel több haszna van a karakterének (zsánerének), mint egy egész napi Facebook termésnek a közéleti buborékokban. Ez utóbbiak, ahol nem az a fő kérdés, hogy melyik pártnak hogyan segítsünk, hanem hogy ki tudja a következő infantilis, cinikus, destruktív, vagy éppen a következő nem egészen két percre érvényes "lényeglátó" ütést bevinni, az aktuális sztármegnyilvánulásokért (legutóbb Kontler nem kellő önkritikával kiadott -- a.m. rossz -- leveléért) autoritással lelkesedni stb., tovább rombolja a magyar közélet minőségét azon túl is, ahova a pártok túl- vagy inkompetenciája el tudja juttatni azt. A magyar értelmiség beszédmódja az emotív erkölcsiségé (vö. A. McIntyre) és az állényeglátásé (pace Bibó). Bal-, de jobboldalon is a radikalizmus köpönyegéből bújt elő, a liberális intézménytisztelethez és gyakorlati etikához semmit nem konyít, a politikához (közéleti változás programmatikus generálásához) természetesen semmit nem ért, dolgozni ebben a bonyolult közegben nem tud, nem is akar.

A közéleti értelmiségnek valójában fogalma nincs a liberális demokrácia egyszeregyéről, hogy ti. annak fókuszában az intézményrendszer és kultúrája, nem a véleményvezérek önképének és ideologémáinak visszaigazolása áll. Fontoskodó, túldimenzionált identitásküzdelme, amelyet demokratikus relevanciával próbál felruházni, már azelőtt vezető ok volt a hazai politikai rendszer elsilányulásában, hogy Orbán először kimondta, hogy "Gyurcsány". A magyar közéleti értelmiség képtelen -- sose tudott -- konstruktív munkát végezni a liberális demokrácia érdekében, amely az egyik oldalon annak teoretikus feldolgozása, majd ennek nyomán a normáinak megalkuvásmentes és fókuszált hirdetése, a másik oldalon a pártmunka volna. A közéleti értelmiség ebből semmit sem csinál: teoretikusan nívótlan, pártmunkához lusta és gőgös. A populizmus nélkülük sehol sem tartana. Nem tudják megemészteni, hogy a közegünk egyetlen politikust termelt ki, Orbánt, aki mindig utcahosszal előttük halad -- de legalább most el lehet mondani róla önelégültséggel, hogy a semmibe. Ez utóbbi ugyan igaz lehet, de mai baloldali értelmiségtől ne várjuk azt, hogy valaha is képes lesz a "valamihez" nemhogy elvezetni, de akárcsak rámutatni is.