A magyar liberalizmus, ez a speciális rétegélmény, a francia forradalmi ideológia (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség) és a bolsevizmusból történő kiábrándulás közös gyermeke, minden ízében doktriner hitvilág, doktriner alapítókkal, doktriner érvrendszerrel. Jelszavak és konstrukciók mentén képzelve el a világot gyökeresen más, mint az angolszász liberalizmus tapasztalati kultúrája, ez utóbbiból nézve gyakorlatilag felismerhetetlen -- olyan radikális eszmeköteg, amely éppenséggel mindig az adott (bármilyen, esetünkben magyar) kultúrával szemben határozza meg magát, amelyet az említett radikális embertannal akar felváltani. Csakhogy mivel kilépne mindenből, ami tapasztalati úton igazolható és még belátható (hiszen enélkül a radikális embertannak kompromisszumokat kellene kötnie), nem lehet érvelni vele szemben semmilyen kultúrából. A retrográd "van" és a felszabadító "legyen" között nem ismer átmenetet, nem érv vele szemben, hogy egy nép, egy közösség, bizonyos embercsoportok hogyan élnek, ha az nem igazolható a radikális antropológia szemszögéből.
A Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség ideológiája lesújt minden kultúrára, a homogenizálás nem kedvez semmilyen különösségnek, nem állhat meg vele szemben semmi, ami személyes tapasztalat, előítélet, igazolhatatlan vélemény, nem beszélve arról, ha ezek egy nemzeti kultúrával, néphittel, hagyománnyal, kollektivista, netán irracionális érzülettel a háttérben akarnának érvelni -- vagy éppen nem hajlandók érvelni -- egy érték, norma, tulajdonképpen az Élet mellett.
A magyar liberálisoknak (helyesebben radikális idealistáknak) nincs reális kultúrájuk idehaza, ezért jószerivel el sem tudják képzelni, hogy lehetséges robusztus kultúra, amely önmagában vett, megőrzendő érték, noha nem radikális emberjogi; illetve, hogy lehetséges kultúra, amely összeférhetetlen más kultúrákkal, hiszen éppen ettől más. Úgy vélik, minden kultúrának el kell tudnia viselni csorbulás nélkül a más kultúrákkal való érintkezést, jobb esetben a közös (radikális) antropológiában való megegyezést. Ilyen találkozásként képzelik el az iszlámét az európai civilizációval, és általában Európát a parttalan pluralizmus hazájának gondolják, ami természetesen sosem volt.
Minden tapasztalattal szemben, amely arra mutat, hogy az iszlám nem integrálható, makacsul ismétlik, hogy az -- hiszen amit ők integrációnak neveznek, az a kultúráknak a radikális antropológiában való egymásra találása. Az sem érdekli őket, hogy a radikális antropológiából egyik fél sem kér, és semmi esélyük az érvényesítésére. Európa tradícióinak egymásba játszása sokkal bonyolultabb tudást hozott létre a kontinens népei között, mint a baloldali jelszavak sora, és kultúránk toleranciájának határait pontosan kijelölik azok a kulturális tények, amelyek ezt a toleranciát éltetik, így az alapvető etikai normák ("ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál"), a hellenizmus kiválóság-képe, a római jog, az integrált keresztény hagyomány, a szabad piac és a polgári fejlődés, a felvilágosodás, a nacionalizmusok, a szocializmus -- illetve ezek évszázadokon át kialakult egymásba játszása, amiben egyszerűen nincs helye a az iszlámnak egyfelől, a radikális antropológiai tolerancia hegemóniájának másfelől. Az intézményeinket ugyanis csak a kulturális alapélmények megőrzése árán lehet működtetni -- ezek híján nincs Európa.
A magyar liberálisok azonban -- összefüggésben az eddig magyarázott koncepciójukkal -- inkább megfeledkeznének ennek a kultúrának a működéséről, minthogy lemondjanak a radikális antropológiájuk érvényesítéséről -- most éppen ebben a konkrét konfliktusban. A legnagyobb probléma azonban, ahogy nem reflektálnak se általában a saját gondolkodásmódjukra, se a saját eseti érdekeikre. Mert egy dolog nem szeretni Orbánt, és egy teljességgel más dolog támogatni egy öngyilkos ügyet, amellyel azt gondolják, Orbánon ütnek, de valójában azt az európai világot gyengítik, amelynek hosszabb távon nagyobb ellenfele a muszlimok tömege, mint az átmeneti Orbán. Orbán kibillentésére találhatnának egy hatékonyabb és kevésbé ártalmas módszert -- de ez még várat magára, ugyebár.
