Egy ideális világban minden ember a saját maga felfogta szabadsága teljességét meg tudja élni -- de ilyen világ nem intézményesíthető, mert a szabadságok összeütközése a bővülésükkel párhuzamosan egyre gyakoribb. Ettől kezdve megjelennek a közjó (szintén ütköző) koncepciói, és velük a politikai hatalomra való törekvés, amivel egy adott közjó-felfogást érvényesíteni lehet, de amelyek óhatatlanul korlátozzák a szabadságok ilyen vagy olyan formáit, meggyőződéseket, életmódokat. (A szabadság történeti karrierje persze nem így alakult, fogjuk fel ezt egy enyhén rousseau-ista, akár locke-iánus logikai rekonstrukciónak, ami itt most megteszi.)
A tipikus konzervatív közjófelfogás szerint a nemzeti kultúra súlyponti hagyományának kell a szabadságok szabályozását elvégezni -- és ebben van valami, illetve a látszat ellenére nem lehetetlen ezt a nézetet koherensen képviselni. A tipikus progresszivista felfogás szerint a nemzeti kultúra plurális, a cél a nyitott társadalom és a szabadságok szabad evolúciója, aminek semmiféle -- egyébként is parciális -- kulturális kánon nem vethet gátat, ilyesmi nem is lehetne legitim a humánum modern felfogásának keretei között. A legfőbb jó a szabadság és a tolerancia, míg a konzervatívok szerint ez a jó a kultúra és a szabadságok rendje. (Most nem foglalkozom a szélsőjobbal és a vallásos jobboldallal, amelyek politikán kívüli, korlátozottan argumentálható meggyőződéseknek rendelik alá a politikum szabályozását.)
A konzervatívok között is szélsőségesen eltérő álláspontok lehetnek a Pride, illetve az LMBTstb. kultúra kapcsán, amelyekről már írtam eleget ezen a blogon. Most csak annyit, hogy a konzervativizmus legfőbb igazsága kétszáz éve, hogy az ideológia öl, butít és nyomorba dönt (benne a progresszivista ideológia is), és a koherens, óvatos, józan gyakorlat a helyes politika mércéje. Ahelyett, hogy a doktriner jogkiterjesztésre helyeznénk a hangsúlyt az LMBTstb. honfitársainkhoz való hozzáállásban, azokat a jogukat kell tudomásul venni, amely jogok eleve összekötnek -- itt -- minden magyar állampolgárt, azaz a véleménynyilvánításhoz, a gyülekezéshez, és az emberi méltósághoz való jogunkat. Ha ők ezekkel jogszerűen élve maguk felé tudják fordítani a közvéleményt, és ez a fordulat egyre inkább elfogadó lesz (aminek látjuk jeleit a mostani Pride kapcsán), akkor előbb-utóbb elkezdhetünk beszélni a jogkiterjesztésről olyan területeken (döntően a családjogban), ahol az ilyen kultúrájú honfitársaink egyelőre hátrányt szenvednek. Magyarul, az elfogadásért folytatott harcnak meg kell előznie a tolerancia és a jogkiterjesztés társadalmi kötelezettségét. Ez utóbbiak absztrakt formájukban hagyományos progresszivista csatakiáltások, a konzervatívok ellenben szeretik először megokolni maguknak, hogy mit miért toleráljanak, mit nyernek, és mit veszítenek ezzel.
A nemzeti kultúra alakul. A súlypontja is változik. Jól néznénk ki, ha az ötszáz, vagy akár csak az ötven évvel ezelőtti kulturális meggyőződések között élnénk, amihez az is hozzátartozik, hogy a vallási, nem argumentálható politikai alapvetések is folyamatosan változó súllyal vannak jelen a társadalomban. A konzervatív ember megengedheti magának, hogy folyamatos mérlegelés mellett, amelyből nem zárhatók ki a szenvedélyek és az előítéletek sem, így vagy úgy vélekedjen (én pl az enyhén korlátozó és az elfogadó álláspont között oszcillálok az LMBTstb. kultúra különféle aspektusaiban), de egy konzervatív politikusnak haladnia kell a korral, ha nem is kell az élére állnia. Az avant-garde és az arrière-garde között az egyéni belátás alapján állunk azon a gyakorlati alapon, hogy jobb vége lehet annak, aminek a hatását viszonylag pontosan érzékeljük, tehát haladjunk kis lépésekben, folyamatos korrekció mellett, a tágabb közösség legnagyobb hasznára.
Látom a tömeget az Andrássy-n, és látom a kimutatásokat, amely szerint a magyarokat egyre kevésbé zavarja a Pride (azaz a konzervatívok tömegei is értelemszerűen toleránsabbakká válnak). A konzervatív itt szembesül a demokráciával és a közvélemény alakulásával, amelyekkel kapcsolatban személyesen kell eldöntenie, alkalmazkodik-e hozzájuk (a nemzeti vagy populista konzervatívok így tesznek), vagy a konzervativizmusa (transzcdendens vagy tradicionális) érték-, esetleg (piaci vagy alkotmányos) intézményi konzervatív irányt vesz. Mind a három teljesen legitim választás. A konzervatív nem szükségszerűen homofób, ahogy nem is szükségszerűen toleráns vagy homofil. A politikai szükségszerűségekkel való dobálózást meghagyja az ideológusoknak, és maga inkább az ízlésére és a belátására hagyatkozik. A konzervativizmus temperamentum és gyakorlat a politikában is, a személyiség ötvözése a politikai felelősségbe.
