Az ember annyira megszokta már, hogy gürcöl, majd a munkájáért cserébe a hónap végeztével pénzt kap a piacról -- közvetlenül vagy a munkáltatóján keresztül --, ám az állam azonmód fogja, és elviszi a megkeresett pénze felét (munkáltatói hozzájárulásokkal együtt többet), hogy fel se teszi a kérdést, mit kap cserébe. Reménykedik legfeljebb, hogy az elvitt pénzének legalább egy része jól hasznosul más embereknek vagy közösségi célokra visszaosztva. A reménye azonban ritkán teljesül.

Alapvető problémánk ez a megszokás: az, hogy az államnak járnak a dolgok, továbbmegyek az, hogy a közösségnek járnak a dolgok, de nem kell őket indokolni, igazolni. Mielőtt valaki félreértelmezné, amit mondok: adózni kell (most nem indoklom, miért), de az tűrhetetlen, hogy az adózás igazolásától természetes módon, magától értetődően tekintünk el. Ezt hívják tekintélyelvű gondolkodásnak: belenyugszunk a saját kárunk jogosságába. Amit senkinek nem engednénk meg, hogy ha már kifoszt, indoklás nélkül tegye, azt megengedjük az államnak, amely elvileg nekünk felel!

Az államnak folyamatosan igazolnia kellene az adóztatás aktusát, ellenkező esetben oda jutunk, ahova el is jutottunk: az országvezetők a saját kasszájukként kezelik, ami a közösségé, a közösség pedig alávetett helyzetbe szuggerálja magát  az országvezetéssel szemben. Az adóztatás igazolásának több összetevője van: az egyik a rendelkezésre álló források mindenkori teljes átláthatósága a kincstárban, a másik a befolyt adók optimális, célzott felhasználása, a harmadik az adózással és állampolgári kötelességekkel kapcsolatos átfogó, folyamatos vita a nyilvánosságban, egy további -- komplexebb -- pedig a közösség reprodukciójának és versenyképességének elősegítése annak érdekében, hogy az adózás szintje végső soron csökkenthetővé váljon, és ezáltal nőjön a polgárok szabadsága az állammal szemben. Egy jól működő adórendszerben a viták végső soron a társadalmi hatékonyság (a forráskonverzió mikéntje) és a személyes szabadság (az adózás minimumának kijelölése) közötti térben folynak.

Nálunk bezzeg nem. A magyarok azért mennek ölre, hogy melyik rablóbandát finanszíroznák szívesebben. Azok meg eljátsszák, hogy demokrácia van. Egy olyan országban azonban, amelyben szinte kizárólag az elosztási kérdések körül van vita, ezekre van érzékenység, nem lehet demokrácia, mert ott eleve magától értetődő, hogy a nép értékteremtő részétől előbb elszedik a jó részét annak, amije van, a másik (nagyobb, eltartott) részének életét meg állami kegytől teszik függővé, így vagy úgy tehát mindkettő az állam áldozata. Demokrácia (néphatalom) nem lehetséges nélkül, hogy a termelésről és az értékteremtésről (a polgári hozzájárulás, nem pedig az elosztás mechanizmusáról) folyjék túlnyomórészt a szó, ami egy alapvető szemléleti váltást feltételez; továbbá minél alacsonyabb adók mellett átláthatóan igazolva legyen az adóztatás célja; az állam jelentősen korlátozva legyen a polgárok tulajdonjoga által, és e mozgásterén belül is folyamatosan igazolnia kelljen a lépéseit -- röviden, nem lehetséges demokrácia (személyes) szabadság nélkül. Ahol nincs szabadság, ott a demokrácia ellenfelei uralkodnak kiüresített intézményi díszletek között. Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu