Van, aki magyarként Jeruzsálemben is otthon érzi magát, van, aki Székelyföld kopjafás temetőiben, van, aki Szentpéterváron, van, aki csak Szegeden. Igazibb magyar lenne-e bármelyik is a többinél? Európa plurális kultúrájáról mondanánk véleményt lépten-nyomon pro vagy kontra, de közben a saját plurális magyarságunkkal sem vagyunk hajlandók megbirkózni. Mit kezdjünk vajon azzal, hogy vannak keresztény szocialisták, aztán azzal, hogy vannak mélyen hívő katolikusok, akik mellesleg homoszexuálisok, sőt nyugszanak a kopjafás temetőkben kaftános zsidók is? Vannak ateista konzervatívok, liberálisok, akik nem fogadnának be egy fia szír menekültet sem, és abortuszellenes feministák? Felfoghatatlan ellentmondások feszülnek a "jobb" és a "bal" politikai konstrukciói és az élet között. És vissza-visszatérően az utóbbi szenved vereséget. Az élet pluralizmusát maga alá temeti az ellenségképekből építkező -- mert egyébként máshoz sem értő, parazita -- politika.
Az egész közéletünk ettől kezdve csak hazugság lehet. Nem az emberi élet bonyolultságához igazodik, hanem kihasít és gyárt belőle magának, a maga legitimálásához egy-egy darabot, amelyet igazságokként ad el: az egyik oldal ezt, a másik amazt. Közben az ember belehal ebbe. Részint önként teszi. Egyikünk eladja magát az egyik oldalnak, másik a másiknak, a maradék meg önvédelemre rendezkedik be, kivonul a közéletből, miközben mindegyikben jócskán van az az aktuálisan ellenkező oldalból, és még több abból, ami egyik oldalt sem érdekli. De aki így tesz, szépen lassan -- vagy éppen gyorsan -- feladja magát. Feláldozza magát egy uralmi beszédmódnak vagy -- ha nem, hát -- elmenekül. Ezért a magyar politika nem autentikus, a nemzet, amelyet elképzel, propagál, és vezetne, nem az életünket táplálja, hanem elvesz belőle, az ember, akit jobb sorsra kellene segítenie, fonnyad a nyomása alatt.
Identitásügyekben ("jó magyarságra", "jó európaiságra") tanítjuk egymást, többnyire ásatag, doktriner módon, miközben halódik a polgári demokráciánk, amelyet mindenkinek óvnia kellene, hogy senkinek ne kelljen a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a hazugság állapotában élni, hanem szabadon vitázhasson a másikkal, és alakítsa Magyarország arculatát. Éppen csak az életünket nem mentjük meg. Politikai ellenségképek szabdalják a jobb sorsa érdemes nemzeti közösséget, miközben nyilvánvalóan senki sem ellensége a magyar nemzetnek -- hiszen mindenki, aki itt van, benne él, hozzá kötődik. Áldozatai vagyunk önmagunk zárójelbe tételének és megtagadásának, a személyes életünk és a szabadság intézményrendszere kettős feladásának, áldozatai vagyunk a saját nemzeti konstrukciónknak, a polgári szabadság (a SZABADSÁG) hiányának, amelyhez társadalomnak és államnak alkalmazkodnia és amit szolgálnia kellene. Szolgálniuk kellene az autentikus, értékes emberi életet.
Pedig a szabadság intézményrendszerének megóvása nélkül senki sem lehet szabad: az sem, aki uralmon lévőnek érzi magát. Az uralom nem hoz szabadságot az uralmon lévőnek sem, mert ha kiirtja maga körül a szabad embereket és közösségeiket, elvesznek azok az interakciók, emberi érintkezések, amelyekben a szabadság tenyészik, értelme van, megnyilvánul. A politikai elitünk ezért ennyire mogorva, szigorú, lélektelen: már a szabadság nélküli uralom állapotában él. Azon van, hogy ilyen országot hozzon létre.
Én viszont úgy köszöntöm az új évet a nyilvánosságban, ahogy a poszt címében áll. Csak azért is.