A magyar "szabadságharcos" mentalitás kormányzati rangra emelkedve (vagyis szénné manipulálva és önmaga ellen fordítva) egy valódi hungarikum abban a tekintetben, hogy mint kell egy népnek tönkretennie magát. Az emberemlékezet óta elnyomott és sikertelen nép harap minden lehetőségre, amellyel saját nagyságát legyezgetheti, és a kormány tálcán kínálja ezt a faék egyszerűségű ingert. A kormány népszerűségének tartóoszlopa nem a fenntartható kormányzás a közjó érdekében (erre nem képes, valójában kormány sincs, csak adminisztráció: aktuális, összefüggéstelen taktikai lépések gátlástalan foganatosítása a hatalom megtartásának stratégiájába illeszkedve, néha reális problémáktól -- például a népességfogyástól -- vezetve, de akkor sem körültekintő, hosszú távú intézkedéssorozattal, hanem ostoba hatalmi önkénnyel megválaszolva), szóval fenntartható kormányzás nincs, hanem van egy végeláthatatlan polc ellenségekkel megpakolva (belső, külső, Marsbéli), amelyek közül tetszés (vagy alkalmasság) szerint megfogatik és leemeltetik egy, erre rázizzen a gépezet, és nagyjából garantált is a három-nyolc százalékpontos népszerűségemelkedés.Ez nem kormányzati zseni, ez gátlástalan cinizmus, az ellenfél gyengeségének gonosz kihasználása. Mert félreértés ne essék, ez a kormány a magyar nép ellensége. És kihasználja minden gyengeségét.
Nem akarom sorolni az evidenciákat az utóbbi, az egyszerűség végett, 10 évnyi fideszes életünkből. Azt akarom csak mondani, hogy ez egy olyan csapda, amelyből nagyon nehezen lehet kijönni. Amikor egy (ráadásul meglehetősen atomizált) nép uralkodó önreflexiója sérelmi alapú, és a politika arra játszik, hogy ezt megerősítse a történelmi narratívától a politikai véleményformáláson át a jövőképig, akkor olyan zárt rendszerrel állunk szemben, amin egy sokkhatás is csak kivételes jó szerencse mellett vághat léket -- az olyan fokozatos lecsúszás, mint a mienk, azonban csak felerősít. Aztán meg más toposzokkal újratermel. De a reflex és a gondolkodási minta marad.
Egy pillanatig se higgyük, hogy Magyarország fő problémái azonosak Európáéval. A V4-ek látszólagos összeborulása és Orbán látszólagos megdicsőülése a menekültválságban legalább két dolgot nem feledtethet. Egy, hogy minden más EU-ország -- a mienket leszámítva -- fenntartható fejlődési pályán (de legalább racionális célok mentén) és külső bizalmi környezetben mozog, esze ágában sincs korrupt, frusztrált, hozzá nem értő, kívülről irányított autokraták kezébe helyezni a sorsát; kettő, az Orbánnal való "barátkozás" undor-komponense változatlan. Orbán egy lúzer, akit addig tartanak, amíg ki nem tudják küszöbölni a hatását a saját ijedt közvéleményükben (látszik, hogy ez a hatás az utóbbi hetekben már a visszájára is fordult, erőtlenedik), pontosan addig kell nekik, amíg az érdekükben áll, és szánnak minket, mert ragaszkodunk ehhez a lúzerhez, aki itthon a mi tehetetlenségünkből él, és a mi vérünket szívja el. De mivel a nyugatiak is inkább demokraták, mint liberálisok (értve ezalatt a liberalizmus szabadságjogi rendszerének feltétlen tiszteletét és bevasalását), nagyjából hagyják az egészet a fenébe -- főleg, ha felcsúti emberünknek nincs kihívója belföldön. És ha nekünk ez kell...