Mindig meglesz (ahogy most is megvan) a szabadságunk arra, hogy jó országot csináljunk. Nem lesz itt nagyobb diktatúra annál, amit el AKARUNK viselni, és bár Európában tényleg megszűnt a nyugati liberális berendezkedés megkérdőjelezhetetlensége, ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk idehaza újra vonzóvá tenni ennek egy termékeny, hazaiként eladható változatát, ha kellő kreativitásunk lenne hozzá. A probléma tehát nem a "diktatúra", hanem a kreativitás (szó szerint az alkotni tudás) hiánya. Ne Orbánra fogjuk, please.
Orbán önmagunk tükre, és nem a tükröt kell szidni: ám az ellenzéki politika mégis erre korlátozódik. Orbán reakció a többségben lévő igényre -- még akkor is, ha manufakturált, manipulált igény ez, de hát az iPhone nem ilyen? --, és a többség igényének beszámítása nélkül semmiképp sem lehet jó országot csinálni -- vagy ha lehet, csak keveseknek, de az nem ország. Örüljön az ellenzék, hogy végre megismeri a saját népét! Meggyőződésem szerint az "Európába, de mindannyian" igazsága van most ujjászületőben, ezzel a rövid távon sok anyagi kárral járó, de javító erejű kitérővel. Orbánnal jókorát lengett ki az inga egy irányba: miután visszatért az ellenkező irányból, amely alkalmatlan fecsegésből, elvont eszmék erőltetéséből, és közben egy életidegen politikai rendszer elitjének inkompetenciájáról szólt. Ezt kapjuk érte cserébe -- ezt kapjuk a saját társadalmunk megértésének elmulasztásáért.
Orbán rendszere korrupt, kártékony, antiliberális. Viszont legitim (a manipulált választások és az ömlő hazug propaganda ellenére inkább az, mint nem), demokratikus (inkább az, mint nem), következésképp a jelenének igazolt funkciója van. Oka van annak, hogy itt van és így van. Nem a személye a lényeg, hanem az igény, amelyre rezonál.
Meddig mehet még el a relatív választói többség Orbán támogatásában? Egyrészt nagyon rosszul teszi az, aki ilyenkor a zsidókat bevagonírozó magyarok képével jön elő, mondván, ez a nép mindenre képes. Másrészt rosszul teszi az is, aki a többség szentségével teszi ugyanezt. A magyarok pont annyira nem gonoszak kollektíven, mint egyik nép se (legfeljebb anómikusabbak mint közösség), és pontosan annyira nincs igazuk egy adott pillanatban, mint egyik népnek sincs. De hosszabb távon, a viszonylagos szuverenitás körülményei között a magyar nép is igényelni fogja azokat a képességeket, amelyek a nyugati népeket sikeressé tették: egy korrupt, elnyomó elitnek nincsen jövője egy független országban, ha nem elégít ki belső szükségleteket (!), nemhogy a nyugati civilizáción, de bármilyen modern államon belül -- bármiben alkudjanak is meg a vezető politikai hatalmak magukkal és Orbánnal. Sokkal fontosabb kérdés Orbán jelenénél, ami előbb-utóbb múlttá válik, hogy közben az oroszoknak sikerül-e az EU felbomlasztása, lesz-e orosz-német-amerikai politikai alku Európa újrafelosztásáról, Amerika elengedi-e Európát, hogyan alakul Kína és a Nyugat viszonya az elkövetkező ötven évben stb. -- de ezek is mind másodlagosak ahhoz képest, hogy elkerülhetőek-e a nagyobb háborúk, a humanitás és a szabadság alapvető normák maradnak-e, a globalizáció és az anyagi gyarapodás fenntarthatóan folytatódik-e, illetve milyen lesz Magyarország stratégiai versenyképessége a piacon.
Orbánnal akkor járnánk hosszú távon is rosszul, ha ez utóbbiakra folyamatosan kedvezőtlen válaszok jönnének, a globalizáció lerobbanna, (ennek következtében) interkontinentális vagy legalább regionális háborúk jönnének, és az országunk versenyképessége több évtizedes hanyatlásba fordulna. Ha mindez elmarad, akkor Orbán nem norma és orákulum lesz az elkövetkező ötven évre, hanem inkább úgy fogunk emlékezni rá, mint jókor jött figyelmeztetésre, miszerint a rendszerváltás első húsz évében valamit rosszul csináltunk. Elég sok mindent, ami azt illeti. De a tény ma még tény marad: Orbán belső szükségleteket elégít ki, amelyek legitimálják. Az ellenzéknek döntően alternatív szükségleteket kellene tudni keltenie, nem a mai szükségletek termékét ócsárolnia. Aminek az útja természetesen nem a 2010 előtti tudás leporolása.