Mi legyen a politikai eljárás a terror eszkalálódásának közepette a bevándorlással és a lassan vagy egyáltalán nem integrálódó kulturális és vallási csoportokkal kapcsolatban, amelyek potenciális hátországát jelentik a terrornak?
Ahelyett, hogy azt gondolnánk, nem jött el az ideje egy ilyen kérdésnek, én éppen azt gondolom, hogy eljött, mert ha ne adj' Isten, újabb terrorcselekmények történnek, egyre nehezebb lesz józanul megválaszolni. Nem akarok most történeti példákat hozni, hogy a 20. század folyamán hány "liberális demokrácia" internálta (meglehet, későbbi szégyenére, de akkori döntés alapján) az ellenséges hatalmak állampolgárait ("enemy aliens"), sőt saját külföldi származású polgárait is, mert az erkölcsileg helyes választ keresem. Tovább nehezíti a dolgot, hogy az erkölcsileg helyes válasz nem biztos, hogy politikailag (stratégiailag) is a leghelyesebb. Egy harmadik nehézség pedig az, hogy nem látunk a jövőbe: szükséges-e idejekorán akármilyen (leginkább hatékony, arányos és igazolható) megelőző intézkedést tenni, vagy helyesebb kivárni -- nem tudni, meddig.
Ha tényleg igaz, hogy a Nyugat háborúban áll, akkor célszerű lenne ezt a háborút nem európai földön megnyerni. Ez nem zárja ki azonban, hogy Európa is a frontvonalban maradjon a közben itt radikalizálódó muszlim vagy "betért" kisebbségnek betudhatóan. A kérdés nem az most, hogy Európa hol hibázott a múltban az integrációban, hanem, hogy egy pillanatra sem igazolható, hogy bármilyen kisebbség (ön)felkent képviseletében bárki a tömeges terror eszközéhez nyúljon. Aki így tesz, az valóban ellensége a civilizációnknak, és a legjobb esetben is a bíróság előtt a helye.
Maradt még annak megválaszolása, hogy valóban potenciális hátországot jelent-e a békés muszlim kisebbség a terror számára. Természetesen igen, ha összevetjük más kisebbségekkel. Potenciális hátországról beszélek, nem hátországról. Vajon elnézhető-e az a lehetőség, hogy egyre többen rekrutálódnak ebből a közegből, és ahogy Európa nyilván megmarad a maga döntően szekuláris, liberális-demokrata kultúrájában, ennek a tömegnek egy része vajon nem vágyik-e erősebb identitásra és ennek érvényesítésére -- és nem szegődik-e ennek érdekében Európai ellenségeinek szolgálatába? A kérdés tehát: teljesen elválasztható-e a terror kezelése a muszlim kisebbség kezelésétől?
A terroristákkal szembeni fellépés titkosszolgálati, rendvédelmi, határőrizeti feladatai adottak, ezeken nem kell sokat vitatkozni. Külföldön a NATO-ra stb. feladat vár. A kemény dió azonban -- még egyszer -- egyrészt a bevándorlás, másrészt a rezidens muszlimok kezelése. Amire választ keresünk az, hogy indokolható-e az állampolgári jogok korlátozása velük kapcsolatban ma, holnap, vagy potenciálisan. Egyesek azt mondják, ez nem lenne más, mint egy népcsoport kollektív bűnössé nyilvánítása, rasszizmus, középkor. Bizony, nagyon vékony a mezsgye, a bárhogy történő kollektív jogkorlátozás az európaiság végét jelentené, és a probléma ettől is annyira elkeserítően bonyolult. Csak zárt pályákat látunk magunk előtt, nem látszik kiút. És míg válasz egyelőre nincs, ugyanakkor kétségkívül jó szolgálatot tenne az ügy erkölcsileg is helyes kezelésének, ha a muszlim közösségek sokkal erőteljesebben lépnének fel a terrorizmus ellen és a szekuláris jogállam érdekében, a gyerekek oktatásával, nevelésével, mecsetekben, családi és baráti összejöveteleken, utcai demonstrációkon.
A politikai döntések, mint minden döntés, a végső formájukban digitálisak. Igen vagy nem. Még nem tartunk az igen-nemnél, még lehet érvelni. De az idő múlik, és ha a körülmények irányítását átengedjük másnak, az igen-nem döntéseink végül az optimálisnál rosszabbak lehetnek. Félreértés ne essék: ez már nem a kerítésállítás problémája. Három-négy hónap alatt teljesen más helyzet elé kerültünk, ahhoz képest is szűkültek a lehetőségeink. Ki tudja, mennyire lesznek szűkek újabb három hónap múlva. Az itt felvetett kérdésekre nincs még válasz az európai politikusoktól. Mint rendesen, kullognak az események után.
