A nemzeti érzelmet analizálni nem szép dolog, ebben az országban könnyedén megkapja az ember érte a zsidó-ballib-hazaáruló jelzők egyikét vagy összességét, amivel pontosan jellemeztük is a nyilvánosságot uraló nemzeti érzelem leglényegét. Ostoba és agresszív. Természetesen az emberek többsége -- akiknek nem fűződik érdeke a politikai indulatok korbácsolásához -- normálisan érez valami pozitívat a nemzet iránt anélkül, hogy a másik ilyen érzelmeiben kurkászna, tehát induljunk ki belőlük.
A nemzeti érzelemben minimum keveredik a lokalitás és a múlt iránti vonzalom, az otthonosság és az identitástudat, nemcsak a nemzet, hanem kisebb-nagyobb közösségei iránti büszkeség, és még néhány egyedi -- adott esetben kritikai -- tudásforma. A nagy része valójában nem is a nemzetre -- a kollektívumra -- vonatkozik, az csak gyarmatosítja őket a nyelvi és politikai erejénél fogva. A nemzeti érzelem a személyes élmények miatt mégis eléggé személyes mindenkiben, alapvetően "konzervatív", de lehet ambivalens is, ha erős benne a kritikai elem. A legszélsőségesebb esetben lehet utálkozás is, de lám, ezt a köznyelv már aligha hívja nemzeti érzelemnek, mintha a nemzetnek csak pozitív asszociációkat és érzelmeket szabadna kifejeznie. A nemzetnek ezért (is) volt mindig érdeke megmagyarázni a háborúit és hallottait hősöknek felkenni: nehogy az egyetlen riválisa, az élet féltése ellene fordulhasson. Márpedig számtalanszor ellene fordult a magyar történelemben is, de valahogy a nemzeti érzelem mindig győztesen került ki ezekből a konfliktusokból, és az élettel szemben is győzni tudott -- ha tetszik, a kollektívum mindig erősebbnek bizonyult erkölcsi tekintetben és mozgósító erőben is, mint a személyes élet védelme.
Sőt, a személyes élet és az emberi jogok szembefordulása a nemzeti érdekkel mindig is a hazaárulás szóban végződött, és az egyén húzta a rövidebbet. Akkor is, ha minimum nem bizonyítható, hogy a nemzet nagyobb érték volna, mint tagjainak összessége, és ezek élete. (A konzervatív beállítottság alapvetően mégis így véli, és elég nehezen tudna azzal a kérdéssel megbirkózni, hogy ad absurdum, megéri-e egy nemzet tagjai 99%-ának feláldozása azért, hogy a nemzet továbbélhessen.) Mindezekért nyugodtan mondhatjuk, hogy a nemzeti érzelem -- nem csak azért, mert érzelem -- alapvetően irracionális, és egyenesen önsorsrontó is lehet. (Ami nem mond ellent annak, hogy a nemzetet mint egy közösség -- összetartó -- formáját védeni kell: de pontosan azért, hogy viszonylag könnyedén meg lehessen védeni, objektíve sikerekre kell vinni.)
A nemzeti érzelem önsorsrontó volta nagyon jól észrevehető az Orbán-kormány politikai egyszeregyén: a nacionalizmus triumfál minden politikai gazság fölött. Vagy a Jobbik renoméján: teljesen mindegy, hogy nem kínáltok élhető, legalább minimálisan racionális világot, a lényeg, hogy magyarok vagytok (nem zsidó-ballib-hazaárulók). A nemzeti érzelem okos, pozitív, alkotó ereje nélkül a nemzet könnyedén keveredhet szörnyű tragédiák szélére vagy egyenesen a közepébe (Trianon, Auschwitz, népességfogyás). A nemzet tehetetlen a nyilvánvalóan nem a közösségért dolgozó vezetőivel szemben, ha azok szisztematikusan kihasználják a nemzeti érzelem (fél)vak erejét; a nemzeti érzelmet ravaszul manipulálva ezek a gazemberek bármit megtehetnek egy országban, amely a nemzeti érzelemhez kevés racionális alapot társít, amely kevésbé a jelen tetteire büszke, mint a múlt ködbe vesző diadalaira, amely kevésbé bízik mai önmagában, mint a múlt mítoszaiban, amelynek nincsen jövőképe, ezért a múltat színezi, amely nem megalapozottan magabiztos, hanem agresszív.
Ideje lenne már a nemzeti érzelmünkbe egy csipetnyi nemzetféltést is vegyíteni. Ha nem is annyit, mint Széchenyi, Kölcsey, vagy Vörösmarty tette, de eleget ahhoz, hogy szembe tudjunk nézni a hibáinkkal, és a nemzeti érzésünkben legalább kiegyensúlyozó szerepe lehessen a produktív önkritikának.
(Aláírás) Egy tiszteletbeli zsidó-ballib-hazaáruló.
