Az elit (establishment) természete, hogy ha már valaki a része, akkor az is akar maradni, és a demokráciát az osztályos része elleni veszélyforrásnak tekinti, amely ellen harcolnia kell. Arisztotelésznek nem volt teljesen igaza, amikor az oligarchiát (a korrupt kevesek saját érdekükben gyakorolt uralmát) kizárólag az arisztokrácia (az erényes keveseknek a közjó érdekében gyakorolt uralma) romlásaként értelmezi, hiszen a szemünk előtt látjuk, hogy az oligarchia a (kvázi) demokráciából is létrejöhet (itt az utóbbit nem az arisztotelészi értelemben használom).
A tévedések elkerülése végett Japántól Iránon, Burundin és Oroszországon át, Magyarországtól és Franciaországtól Nagy-Britannián át az Egyesült Államokig se szeri se száma az oligarchikus országoknak, mindössze az oligarchiák nyitottsága/átjárhatósága és a hatalmuk fenntartásának eszközei térnek el. Nyitottságban pl. a Westminster, a Whitehall és a City háromszögében randevúzó brit oligarchia rosszabb helyzetben van, mint a magyar -- oda bekerülni Eton és Oxford érintése, rokoni segítség vagy sok pénz nélkül gyakorlatilag lehetetlen, noha a legutóbbi választások éppen a valamikor igen zárt tory párt leheletnyi megnyílását mutatják a bevándorlók, a színesek és egyéb földi halandók előtt, de ezek számára a normává a létező establishment válik, nem annak megváltoztatása/letörése. Eszközeiket tekintve pedig nyilván vannak egészen rettenetesen véres rezsimek és "egyszerű" elitpárti társadalmi gépezetek.
A társadalmi mobilizáció beszűkülése Magyarországon is mindennapos gyakorlat. A mobilizáció (a felfelé áramlás) hiánya miatt az egyre inkább megmerevedő magyar oligarchia (politikusok, gazdagok, közvéleményformálók) társasága ("a magas társaság") egyformán a demokráciával szembeni ellenállásban érdekelt, és ez az érdekük ideológia és pártállástól függetlenül összeköti őket a többi 9,8 millióval szemben. Az oligarchiába újonnan meghívott vagy bekerülő személyekre jellemző, hogy a létező játékszabályokat próbálják elsajátítani, és az oligarchián belül is védelmezőket választani, akik a belső harcok során akár erősíthetik őket. De az oligarchián belüli harcok mit sem változtatnak azon a tényen, hogy az egész oligarchikus rend egyetért a demokrácia gyengítésében, illetve amely oligarcha "demokratikusabbnak" tűnik, az is csak manipulálja a demokráciát a saját pozícióinak erősítése végett.
Az oligarchia ellen csak forradalommal és felkeléssel lehet tenni, de a forradalom is csak új oligarchiát hoz létre. Így felvetődik, érdemes-e tenni egy nyitott oligarchikus csoport ellen, amelyik alapvetően érdem alapján jön létre és rekrutálódik, és a közjót szolgálja (kvázi arisztokráciaként)? Ez utóbbi nem biztos. Lehet, hogy elég lenne ez utóbbit célul tűzni -- a realitás talaján maradva. Kövér László a "normális emberek lázadásával" nagyjából egyszerre szólalt meg Steve Hiltonnal, Cameron korábbi stratégiai tanácsadójával ("Állampolgárok, fel!"). Ne legyen kétségünk afelől, hogy mind a ketten az oligarchia érdekeit szolgálják, csak most valamiért úgy ítélik meg: demokratikusabban kell játszaniuk. Jó lenne, ha ez a demokratikus játék intézményes és policy megoldásokban is kifejezésre jutna, de egyik országban sem errefelé tartanak a fejlemények. Márpedig a nyitott oligarchikus rendszer csak így érhető el -- olyan, amely nyitva áll bárki előtt, akit az érdemei felemelnek.
