(A mai Fővám téri beszédem)

Barátaim!

Nagyon sok dolgunk van. Nehéz lenne sorrendet felállítani közöttük, de előbb-utóbb szembe kell néznünk valamennyi tennivalónkkal, hiába odázzuk őket. Eljött az idő!

Először is tudnunk kell hova tartunk, mivé akarunk válni. Kerítsünk tehát egy iránytűt, amelytől sosem válunk már meg, amelyet szorosan a kézben tartunk, amely pontosan a végcél, a végső problémáink megoldása felé mutat. Arra kell vennünk az irányt. De ezért egy ilyen iránytű nagy teher is, amelyet hordozni és elviselni nagy lélekerőre, kitartásra, és mindenekelőtt önismeretre van szükség.

Egyet viszont egyszerűen eldönthetünk: ha az iránytűnk Nyugat felé mutat – és oda mutat, ez ugyanis Szent István, Széchenyi és Bibó iránytűje --, akkor nem sok értelme van kelet felé indulnunk, hogy aztán elcsigázva, kiéhezve, félholtan összeessünk valahol félúton, esetleg egy árokparton, aztán valakik be is lökjenek az árokba.

Jó barátaim, polgárok, szögezzük le ez alkalomból, hogy a „Vissza Keletre” elnevezésű terv elbukott! Oszlassuk el a kételyt magunkban, hogy esetleg mégis lenne benne valami megfontolandó, valami tiszteletre méltó. Nincs. Eredendően sem volt benne semmi jó és megőrzendő, hát még ahogy végrehajtották. A Keletet már ismerjük, megjártuk, jött onnan elég átok és áldás a múltban, miből több, miből kevesebb, tiszteljük végtelen sztyeppéit és íróit, tiszteljük a népeit, ha a politikai rendszereit nem is, de nem érdemes visszahurcolkodnunk oda. Temessük hát el magunkban és nyilvánosan is a keleti példát, egyszer és mindenkorra.

Ebben a szellemben lépjünk tovább. Hosszú-hosszú évek, talán évtizedek munkájába kerül majd az elmaradt polgárosodásunk bepótlása, de éveket visznek el majd a politikai kultúránk körüli feladatok és a gazdaság képességeink felélesztése is. De neki kell fognunk valahol, el kell kezdenünk a nem olyan magas, viszont könnyebben vehető akadályokkal. Javaslom, kezdjük ott, hogy megszabadulunk a politikának attól az embertelen felfogásától, ami belénk ette magát. Jegyezzük meg ezt a szót, embertelen. Ez a szó az elmúlt 25 év, meg a megelőző 75 megértésének a kulcsa.

Sokan vannak itt fiatalok, de az idősebbek emlékezhetnek még ’89-90-re, amikor határtalan optimizmussal és elszántsággal tekintettünk a jövőbe. Azt hittük, a nép végre megmutathatja, hogy a régóta vágyott szabadság körülményei között mire képes.

Azóta megbizonyosodhattunk arról, hogy amit ajándékként kap az ember, azt messze nem becsüli annyira, mint amiért meg kell dolgoznia. Örültünk a szabadságnak, de nem küzdöttünk meg érte. Politikai alkuk eredményeként kaptuk.

Ez a szabadság azonban már akkor hamis volt!

Mögötte állt az akkori kádárista és ellenzéki elit kiegyezése, és ez a kiegyezés volt az is, amelynek a keretében megkezdődött az ország gazdasági kifosztása, menlevelet kaptak a kommunista párt vezetői, a besúgók, utódpárt jöhetett létre az MSZMP átalakulásával, és ami a legfontosabb, e kiegyezésben dőlt el, hogy a nemzet alig részesülhet az ország formálásának felelősségéből. Megkezdődött a politikai kaszt kivonulása a társadalomból. Megkezdődött a társadalom alávetése a politikai elitnek. Az e kiegyezésben született szabadságunk eleve bukásra volt ítélve. Itt egyedül egy szűk réteg lett szabad, amelyik alig változó felállásban azóta is ajándékozóként tekint magára, ha a mi szabadságunkról van szó, és azóta is az ország uraként viselkedik.

Hiába hittük, hogy 1990 után megmutatkozhat majd a magyar nép önbizalma és tehetsége. Azzal, hogy először belenyugodtunk a Kádár felkínálta életbe, majd belenyugodtunk a Kádár utódaitól és ellenzéküktől ajándékba kapott szabadságba, megpecsételődött a sorsunk.

Amikor a politikai lehetőségeinkről és vágyainkról gondolkodunk, ezért mindenekelőtt önmagunkat kell megvizsgálni. Alkalmasak vagyunk-e még egyáltalán arra, hogy a szabadság körülményei között éljünk?

Kedves Barátaim! Polgárok!

Sok jel mutat arra, hogy a 25 év alatt kihalt bennünk a szabadságra való igény. Amikor 1989-ben és ’90 ben tömegek tüntettek és tettek hitet a Nyugathoz tartozás mellett, egy transzparenst, molinót, zászlót sem láttam, amelyre az lett volna írva: nyugati béreket akarunk kevés munkával! De olyat sem, hogy le a zsidókkal, a cigányokkal, a bevándorlókkal és a hajléktalanokkal. Annál többet láttam viszont a szabad ország különböző kulcsszavaival. Akkor ugyanis még pontosabban tudtuk, mitől lesz egy társadalom nagy és erős. Erre a tudásra azóta árnyék borult.

Hogyan jutottunk odáig, hogy nem emlékszünk a régi álmainkra, és velük feladtunk az országot is?

Ma azzal vádolnak minket sokan, hogy a magyarok mindig is csak az osztrák életszínvonalat akarták, az azzal járó kötelességeket nem. Én nem osztom ezt a véleményt. A magyarok legföljebb abban nem lehettek biztosak, hogy pontosan melyek azok a kötelességek, amelyek naggyá tehetik az országot, röviden, hogy mit kell tennünk. De bíztunk abban, hogy a politikai elitünk tudja, és eszerint szervezi meg majd a társadalom új intézményrendszerét és közerkölcsét.

Nem így történt.

Az a feladat, amelyet egy jól megszervezett politikai és gazdasági rendszernek kellett volna elvégeznie a társadalmon, elvégezetlenül maradt. A magyar életnek az a rendszere, amellyel szemben a társadalom bizalommal viseltetik, nem jött létre. Ez a politikai elit felelőssége.

A politikai társadalom megszervezése elmaradt, helyette a politikai osztály szervezte meg önmagát a társadalom erőforrásainak kifosztására. A szabadság privilégium, előjog maradt.

Kedves Barátaim, a szabadság iránti igényt ebben a környezetben kell szemlélni. Amikor a társadalom nagy része elkezdett lecsúszni, a szabadsága pedig, hogy úgy élje az életét, ahogy neki tetszik, elkezdett beszűkülni, a szabadság iránti kezdeti lelkesedés helyét érthető módon átvette a bizonytalanság, a csalódottság, majd éppenséggel a szabadság bírálata. Csodálkozzunk ezen? Nem kellene. Csodálkozzunk azon, hogy ma a zavarodottság az úr a magyar szívekben, és olyan megoldások törnek elő a homályból, amelyek a legrosszabb múltat idézik?

Engedtessék meg felháborodnunk azon, hogy ma azok mondják meg, hogy a szabadságot el kell vetnünk, akik a szabadságot mindvégig maguknak tartották fönt. Azok bírálják a liberális demokráciát, akik a minap nyilatkozó háziasított ideológusuk szerint valójában sosem akartak polgári társadalmat, ellenben már 1998-ban arra esküdtek fel, hogy félrevezessék a saját polgári középosztályi szavazóbázisukat egy politikai blöffel, a saját hatalmi céljaik érdekében. E blöfföt polgári Magyarországnak keresztelték el. Ami remény volt a MI számunkra – a polgári Magyarország megteremtése --, az NEKIK cinikus blöff. Jó szándékú, reménykedő polgárok millióit vezették félre ezzel az – úgymond – „politikai termékkel”. Amíg mi abban reménykedtünk, hogy a kommunista utódpárt világa helyett lehetőség nyílik a magyar polgárságnak és kulturális hagyományának felvirágoztatására és újraszervezésére; míg mi abban reménykedtünk, hogy lehet jobb országot építeni, amely egyszerre európai és magyar, csak egy Patyomkin-rendszert kaptunk, amely mögött már az ezredfordulón ott munkált a gátlástalan hatalmi vágy.

És mi lett ennek a legsúlyosabb következménye? Hogy a polgárokat és a polgárság jelszavait megutálta a többség, mire a jobboldali szavazók önvédelemből egyre mélyebben behátráltak az őket csapdába ejtő zsákutcába, és ebbe a zsákutcába ment utánuk az egész ország. Ott halt meg az értelem, a jószándék és a méltányosság, ebben a sötét politikai sikátorban. A nemzetünk hangját azóta is a politikai alvilág torzítja. Ezt mi hagytuk, ez a mi felelősségünk.

Kérdezem, meddig folyhat ez így? Mi kell még ahhoz, hogy a polgárság kiábránduljon abból a hatalmi gépezetből, amelyben ő is csak csavar; amely őt is csak megvehető szavazattömegnek látja? Mikor ébred fel a hazai polgárság a tizenöt éves kómájából, és áll végre a nemzet élére?

Az a politikai kaszt, amelyről beszélek, Kedves Barátaim, előbb tönkretette a szabadságot azzal, hogy nem táplálta a nemzet egészében, miközben azért fenntartotta magának előjog gyanánt. Majd elkezdte leszólni a szabadságot és az intézményrendszerét, a jogállamot, a közbizalmat, a kiszámítható életet, amiért az nem tudta betölteni a feladatát. Felháborító szemtelenség. És egy ideje nemcsak leszólja a gúzsba kötött szabadságot, hanem feljogosítva érzi magát arra, hogy eldobja azt, és keleti despoták és a táguló lakások kulturális színvonalára cserélje fel Szent István, a Hunyadiak, Széchenyi, Szekfű Gyula, Márai, a kisgazda Nagy Ferenc és Antall József nyugatos örökségét.

Kedves Barátaim!

A szabadság zéró összegű játszma. Eltolódhat az egyensúlya, és ahol eltolódik az egyensúlya, ott sokan bánják a hiányát, viszont kevesek gátlástalanul visszaélhetnek a nekik jutó plusz szabadsággal. Nehogy azt higgyük, hogy az autokráciák urai a saját szabadságukkal is olyan szűkkeblűen bánnak, mint a népükével.

Ó, egyáltalán nem. Igenis igényt tartanak rá: kijátsszák a törvényeket, büntetlenül lopják a közpénzt, megfélemlítik a civil társadalmat, visszaélnek a hatalmukkal, gátlástalanul hazudnak és manipulálnak, úgy vélik, joguk van jószerivel bármire, amihez kedvük szottyan akkor, amikor a kedvük szottyan rá. Olyan autokráciát még nem látott a világ, és nem látott Magyarország sem, amelyben az önkényúr a népével szenved.

Ma sem ennek vagyunk a tanúi.

A többség értelemszerűen mindannak az elszenvedője, aminek a kisebbség a haszonélvezője. Nem jut az igazságához, az életlehetőségei beszűkülnek, nap mint nap kiszolgáltatott, megalázott helyzetekbe sodródik, lecsúszik, majd az út végén végleg feladja a becsvágyát, az önbecsülését és a valamikori álmait. A jelenségek gyökere közös: a szabadság egyensúlyának megbomlása.

Ezért nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a szabadság egyensúlyának megbomlása a legnagyobb kár, amely egy politikai közösséget érhet.

Kihat a mindennapokra, minden egyes ember személyes életére, de könnyen álcázza magát tőle idegen okokként. A lehető legritkább esetben fedezzük fel a kiszolgáltatottságainkban és a minket érő méltánytalanságokban éppen a szabadság hiányát. Pedig végső soron az áll mögöttük. A szabadság nem más, mint méltányos társadalmi rendben élni, ahol kötelességek és jogok egyensúlya érvényesül, a közbizalom őrködik fölöttünk, és az emberek nagy eséllyel kibontakoztathatják a bennük rejlő értékteremtő erőt. Ahol azonban nincs törvény előtti egyenlőség, nincs átláthatóság, kiszámíthatóság, viszonylagos esélyegyenlőség, nincs egymás iránti tisztelet, erkölcs, közbizalom, és nincsenek szabadon kialakítható emberi kapcsolatok, ott nincs esélye a méltányos társadalmi rendnek – röviden, nincs szabadság sem.

Csak előjogok egy szűk kisebbségnek.

Magyarország ma az előjogok országa. Politikusi családok és oligarchikus érdekek uralkodnak az ország népe és erőforrásai felett. Magánvagyonokba fordul át a köztulajdon. A joggal való visszaélésbe a joguralom. Azok papolnak erkölcsről, akik abból élnek, hogy felrúgják azt.

Az országban, amely miniszterelnökünk példaképe az illiberalizmusban, tegnap a nyílt utcán, a Kreml közelében lőtték szitává Borisz Nyemcovot, Putyin ellenzékének egyik vezérét, egykori miniszterelnök-helyettest. Az ő emlékének szentelem a most következő rövid szünetet a beszédben, mielőtt a konkrétumokra térnék. Zenét hallgatunk, és mindenkit a gondolataira bízok.

----

Tisztelt Barátaim, Honfitársaim!

Ha eközben az emberek alávetése azzal a ravasz propagandával társul, amely a szabadságot teszi felelőssé a rend megbomlásért, az könnyen elültetheti azt az érzést a kisemmizettekben és megalázottakban, hogy más úton-módon kell visszaállítaniuk a világ megbomlott igazságát. Szélsőséges politikai nézetekkel vagy egyenesen erőszakkal. Ezek a más utak-módok azonban, még ha Jobbik címkével vannak is ellátva, mind pótszerek, a hatásuk könnyen reménytelen helyzetbe sodorhat egy talajt vesztett közösséget.

Ilyen helyzetnek a határán állunk most.

A közösségünk sok szempontból a legnehezebb választások előtt áll az utóbbi 25 évben. Lesodródtunk a szabadság útjáról, elfeledtük a szabadságra való kezdeti igényünket, ezért nem lehetünk biztosak abban sem, hogy még képesek lennénk egyáltalán létrehozni a szabad társadalmat -- és közben oda jutottunk, hogy már a szabadságtól idegen eszközöket keressük a társadalom megszervezésére.

Valójában azonban a magyar társadalom sosem élt a szabadság körülményei között. A kudarcunk és mai válságunk nem a szabadság kudarca, hanem azé a politikai-gazdasági osztályé, amelyik változó formában ugyan, de a társadalom alávetésében érdekelt. A baloldala a szabadsággal való manipuláció, a jobboldala a szabadság kivéreztetése révén.

Ami utóbbi években folyik – és félreértés ne essék, a legutóbbi választások óta felgyorsult --, az a magyar társadalom tökéletes és hosszú időre szóló alávetésének kísérlete. Ezt szolgálja a politikai és az alkotmányos rendszer, a nyilvánosság és a bankrendszer központosítása, a külpolitikánk, a közmunka, a tulajdonbiztonság aláásása, ezt szolgálja a korrupció és a nyílt, fitogtatott erkölcsi züllés.

A konzervatív politikának, Barátaim, ezzel szemben egyetlen célja van: az ember életének gazdagítása. Ennek magától értetődő feltétele az említett központosított politikai-gazdasági közeg feltörése, az uralom szétterítése a társadalomban, a szabadság és az autonómiák megerősítése. Ennek eszközei az alkotmányosság, a fékek és ellensúlyok rendszere, az önkormányzatiság, az önsegélyezés, a piaci intézmények, a klubok, az egyházak, és az itt fel nem sorolt rengeteg civil kezdeményezés és intézmény, majd az ezekre épülő gyakorlatok és hagyományok. Nem lehet megállni a jogrendszernél, mert – látjuk a magyarországi liberalizmus kudarcából -- ez nem garanciája semminek. A szabadság kultúráját és intézményrendszerét a társadalomban és a közgondolkodásban mélyen kell beágyazni.

Ha visszaszerezzük az igényünket a saját életünk feletti ellenőrzésre, és ennek nyomán arra, hogy az ember és az emberi élet kerüljenek a politika középpontjába, attól kezdve minden automatikusan adódik a jó politikai rendre vonatkozóan.

Ez a lehetőség egy az eddigiektől teljesen elütő politikai vízióval kecsegtet.

Én egy olyan polgári Magyarországot látok a szemeim előtt, amelyben minden ember a lehető legnagyobb eséllyel tudja kiteljesíteni a benne rejlő képességeket, ennek érdekében a nemzet versenyképes oktatási, egészségügyi és jogi szolgáltatásokban részesíti, amiért cserében ő kamatoztatja a képességeit a saját, valamint a kisebb és nagyobb közösségei javára, adózik, és lehetőleg gyermeket nevel.

A konzervatív politika az ember létéről szól a politikai társadalomban. Erkölcsi rendje az igazságos egyenlőtlenségé, de IGAZSÁGOS egyenlőtlenségé. Aki képességei és szorgalma révén többet ér el, magasabb státusba emelkedik a társadalomban, az hadd élvezze ezt a helyzetét, ameddig a társadalom egyébként mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy kiteljesítse a képességeit és a szorgalmát. A piacon kevésbé jutalmazott képességek – például a gyermeknevelésben, beteggondozásban, szociális munkában – olyan társadalmi érdekek, amelyek finanszírozása közügy, ezért világosan el kell választani egymástól a piaci és a közösségi értékek rendjét, az egyiket nem alárendelve a másiknak, ahogy az állami funkciókat is világosan meg kell határozni az egyik meg a másik dolgában.

Hogy néhány konkrétumot is mondjak, a polgári konzervatív politika olyan tehetséggondozási és oktatási rendszerben gondolkodik, amely mindenkiben meg akarja találni a benne rejlő értékteremtő erőt, ezért a mi pártunk a jelenlegi oktatási rendszer radikális átgondolását, a költségvetésének legalább megkétszerezését, és a tanárképzés rendszerének kiemelt nemzeti ügyként való kezelését az elsődleges középtávú céljának tekinti.

Az elsődleges rövid távú célunk a gyermekéhezés azonnal felszámolása, amely kiegészül egy lényegesen alkalmasabb gyermekjóléti rendszer felállításával. Ehhez nincs mit hozzátenni, erkölcsi kötelesség és politikai ráció egyformán előírja ezeket. A gyermekjóléten túl a magyar társadalom tagjainak minimális létfenntartását és alapvető egészségügyi ellátását biztosítani ugyancsak az emberek erkölcsi létében fogant közügy. Ennek mindössze a jól megválasztott formájában lehet vita, amely az egyéni könyörülettől a közösségi/intézményi szereplőkön át az állami feladatokig ível – de teljes körű, és mindenkire kiterjed.

A lényeg, hogy a társadalom leszakadó fele – hiszen már lassan ötmillió ember él európai mércével elviselhetetlen körülmények között – újra reményre leljen, és visszakapcsolódhasson (vagy sokak esetében először kapcsolódhasson be) a társadalmi értékteremtésbe.

Felhívom a figyelmet arra, hogy bár a kérdésnek megvannak a költségvetési szempontjai, ez nem egyenlő azzal, hogy a kérdés költségvetési kérdés lenne. Túl sokszor – mondhatjuk 25 éve folyamatosan – tekintjük úgy a megoldandó társadalmi problémákat, mint költségvetési kérdéseket. Ezek nem azok. Ezek erkölcsi, társadalmi és állampolgársági kérdések. A szegénység és a cigányság ügye feszítő erkölcsi és társadalmi probléma, amelynek a kezelését csak elodázzuk azzal, ha költségvetési, vagy akár gazdaságpolitikai fejezetként tekintünk rájuk. Ahhoz képest, hogy mennyire pazarló a magyar állam – és ennek taglalásától most eltekintek – a mély társadalmi problémáink kezelése bicskanyitogató módon elnagyolt, felületes és cinikus.

Kedves Barátaim, Polgárok!

Ezen túl nincs most értelme sokkal többet beszélni. A párt közzéteszi a programját, ahogy ma illusztráltam az elesettebbek és a megalázottak kapcsán, a jövő héten és azt követően is röviden meg fogom tenni a társadalom szerencsésebb csoportjai felé, miközben vissza-visszatérően kiegészítem majd a korábbiakat. De nem ez – nem a program -- fogja az országot élhetővé tenni.

Mit se számít az, hogy egy párt mit állít magáról, ha azok, akik a pártot hatalomhoz segíthetik annak érdekében, hogy az képviselje őket, nem erősebbek, nem eltökéltebbek és nem látnak tisztábban a párt vezetésénél. Ahhoz hogy így legyen, nem programdarabokat kell kutatni a pártvezetők köpönyege alatt, hanem saját értékrendszerrel kell rendelkezniük a szavazóknak, amelyet minden körülmények között bevasalnak a pártok vezetésén.

Ennek az értékrendszernek az alapjául ajánlom – és én nem tehetek mást, csak ajánlást –, ajánlom a szabadság méltányos rendjét, amelyről korábban beszéltem.

            A szabadság rendjére épülhet az a politikai értékrendszer, amely a társadalom tagjainak legfőbb biztosítékát jelenti a hatalmi visszaélésekkel, a közjó tönkretételével és a folyamatos manipulációval szemben. A szabadság méltányos rendje minden egyes honfitársunk biztonságának egyetlen legfontosabb garanciája. Tanuljunk az utóbbi öt évből: minél nagyobb egy állam, az élet minél több területére terjeszkedik ki, annál inkább fenyegeti a polgárok életét. Nem a polgárai biztonságát, ellenkezőleg, az ellenőrzésüket és a kifosztásukat szolgálja gyakran ravasz módon – miközben az államot irányító politikusi családok és az oligarchák élvezik e kollektív rabló vállalkozás gyümölcseit.

Ha mindenki megérti, hogy a szabadság méltányos rendjéből nem szabad engedni, az államot pedig ennek részeként ellenőrizni kell, és ehhez a tanulsághoz úgy ragaszkodtok, mint az életetekhez, akkor ezen az országon a Pokol kapu sem vesznek erőt. Ám ha elherdáljátok a szabadságotokat, akkor nem lesz se biztonságotok, se boldogságotok, se országotok.

Ez a biztonság alaptörvénye egy társadalomban. Szabadság nélkül nincs biztonság, szabadság nélkül kiszolgáltatottság van. MA kiszolgáltatottság az osztályrésze csaknem az összes magyarnak.

Ezt az országot közösen gyengítettük az elmúlt évszázadban, ki azzal, amit megtett, ki azzal, amit elmulasztott megtenni, és nem tudtuk megmutatni az utóbbi negyed században sem, hogy jobbak lennénk az eleinknél. Miért? Mert nem voltak kőbe öntött értékeink és vérrel-vassal védett elveink, nem védtük az emberi minőséget. Mindennel megalkudtunk, ami éppen fenekedett ránk, mindennel szemben megengedtük önmagunk mindig kicsit radikálisabb feladását, míg a végén oda nem jutottunk, hogy nem tudjuk, kik vagyunk. A magyar népnek vissza kell szereznie az értékeit, fel kell nőnünk a saját mítoszainkhoz, a Hunyadiakhoz, Dobóhoz, a legjobb költőink világához, a reformkorhoz és ’56-hoz, a diktatúrával és az elnyomással szembeni ellenállás hagyományához, ezek alapján vissza kell szereznünk az önbecsülésünket, hogy végre újjászervezzük Magyarország rendjét -- és ez nem mehet a szabadság rendjének kimunkálása nélkül. A valós alapokon nyugvó önbecsülés és a szabadság rendje kéz a kézben járnak. Az önbecsülés és a szabadság a nagy tettek szülői, egy sikeres nemzet vezetői. Ezekből leadni, ezek intézményrendszerét lebontani a nemzet hanyatlásának biztos jele.

Ha a Nyugat felé törekszünk – nem azért, mert az szeplőtlen, hanem mert az adja meg a lehetőséget arra, hogy autonóm módon, szabadon, önbecsüléssel és a lehető legnagyobb jólétben éljünk – akkor ezek szerint a korábban említett politikai iránytű képzeletbeli nyugati pólusára ezt is írhatnánk: a szabadság méltányos rendje. Ez nem a szabad piac rendje és nem az állam rendje, hanem a méltányosságé, amely az emberi együttélés legfejlettebb képessége.

Míg a miniszterelnök természetes politikai inkorrektséget lát a magyarokban, én a szabadság méltányos rendje iránti vonzódást. E vonzalomban mutatkozik meg a legnagyszerűbb –József Attilát idézve, gyönyörű – képességünk, a rend. A szabadság méltányos rendje, amely több mint az igazságosság, mert könyörületes, több mint a szabadság, mert nem egy elvont tan áll a középpontjában, hanem az ember, és több mint a rend, mert az élettől hangos. Az urainkat leszámítva mindenki erre vágyik, csak az eszközeink hiányosak egyelőre.

Az elmondottakból következik, hogy aki a szabadság méltányos rendje ellen vét, az a nemzet és minden tagja ellen cselekszik. Amelyik politikai rendszer az embert megalázza, az autonómiáját és az önbecsülését összetöri, a szabadságának intézményes garanciát aláássa, az a rendszer ember- és nemzetellenes. Az ún. Nemzeti Együttműködés Rendszere ilyen rendszer. Az egésznek a történelem szemétdombján a helye, ahogy azoknak a politikusoknak is, akik kitalálták, üzemeltetik, és hasznot húznak belőle. Fogalmazzunk egyértelműen: az országot kilopják alólunk. Fogalmazzunk egyértelműen: a végső felelősség ezért a mienk, akik engedjük. Az alacsony emberi minőség és az igénytelenség jutott hatalomra fölöttünk -- mi engedtük meg.

Mi döntjük el közösen, meddig hagyjuk. Eddig nem volt egyszerű a dolgunk, hiszen szilárd értékrend és politikai elvek nélkül azt hihettük, a hamisság rendszeréből akár jó is kisülhet. Szilárd felelősségérzet nélkül hihettük, hogy nem a mi ügyünk ügyelni a politikára! És akik kihasználták a gyengeségünket, túlságosan is jól ismernek minket. Tudták, hogy hagyni fogjuk. De tévednek arra vonatkozóan, hogy meddig!

Én azt mondom: eddig és ne tovább! A nemzet vissza akarja és vissza fogni szerezni a szabadságát, vissza fogja szerezni az uralmat maga fölött! Fél éve korábban nem hitt események határozzák meg a közéletet. Egyik nap ezrek, másik nap tízezrek vonulnak rendszeresen az utcára, a kormányzó párt cinkos egysége repedezik, ellenzéki jelöltek egyre másra nyerik a különböző választásokat. A rendszer hanyatlása megkezdődött, ezért ha esetleg korábban féltetek volna a hatalom bosszújától, most már végképp nem érdemes!

Elő kell bújni az otthonokból, elő kell jönni a korábban biztonságosnak hitt, de mára ostrom alá került magánéletekből, és tenni kell – nem másért, mint az otthonokért és a magánéletért. Az otthonotokat és a magánéleteteket az utcákon és a szavazófülkékben fogjuk megvédeni!

Aki azt hiszi, hogy egyedül felveheti a harcot a rezsimmel és bűnös miniszterelnökével, elbújhat előle, vagy biztonságban lehet tőle, az az életét, az értékeit és a családját teszi kockára! A rezsim ereje semmi másból nem származott ez idáig, mint a magányotokból, a megosztottságunkból, és a reménytelenség magvainak elhintéséből. Most egyesülnünk kell egy közvetlen cél, az ellenállás és a NER megbuktatása, és egy következő cél, a szabadság rendjének kiépítése érdekében.

Én konzervatív ember vagyok, aki az embert, a szabadságát, a közösségeit, a hagyományait és az értékes életet hirdeti. Az államot ezek szolgálatába állítja. De nem vetem meg a liberális és a szocialista barátaimat sem, ameddig hitelesek a törekvéseik, ameddig a választóikat nem becsapni, hanem szolgálni akarják. A fideszes szavazókat óvom a miniszterelnöktől, akinek változatos politikai pályája a majd’ 30 év alatt valójában egyetlen eszme, a radikalizmus jegyében telt. Ezzel ojtott be mindent, ami a keze ügyébe került, hogy eltüntessen mindent, ami közösséget tudott volna teremteni az ő személyén túl. Tudom, hogy sokan vannak, akik hiába csalódtak már többször, hiába szembesültek már a lelkükben azzal, hogy mást akartak, jelentős részüknek még szoknia kell a gondolatot, hogy a Fidesz vezetése az utolsó, amelyik itt versenyképes, otthonos polgári világot és erős Magyarországot akar.

Éppen ezért a Polgári Konzervatív Pártnak még sokat kell dolgoznia azon, hogy meghódítsa e honfitársainkat. Ennek ellenére már most nyilvánvalóvá teszem: tárt karokkal várjuk fideszes barátainkat, akik egy nyugati típusú társadalomban szeretnének élni a saját hagyományaik és tehetségük szerint, Magyarországon. Szükségünk van rájuk, és számítunk a támogatásukra.

Kedves, jó barátaim!

Az ellenségeskedés mételyét dobták közénk a számító politikusok, és az azóta is mérgez, miközben az ország vérzik. A jobb és baloldal közötti törésvonal teljesen értelmetlen a mai formájában, úgy metszi keresztbe a nemzetet, hogy annak a társadalom óriási többsége csak a kárát látja, de eddig azt hittük, ez a politikánk természetes törésvonala; mondhatjuk, Istentől elrendelt dolog, hogy ebbe születünk bele és ebben halunk meg. Nem igaz! Az egyetlen Istentől elrendelt dolog az életünkkel kapcsolatban, hogy az ember szabadnak születik, és az egész élete során felelősséggel tartozik a saját hitéért, erkölcseiért és döntéseiért. Aki feladja ezt a jogát, feladja a helyes és a jó választásokhoz fűződő személyes érdekét és felelősségét, ezt átruházza másokra, ráadásul EZEKRE a politikusokra, az egész egyszerűen kiüresíti és feladja az életét.

Felszólítok ezért mindenkit, gondoljon a szabadságára, és tűzze ki magának a visszaszerzését. Nem visszaköveteljük – visszaszerezzük azt! Nekünk nem partnerünk ez a rezsim, nem követelünk semmit tőle, hanem visszaszerezzük, ami a mienk, de ellopták tőlünk. Csak a visszaszerzés módjában lehet közöttünk vita. Tekintsen mindenki önmagára, a családjára és mindazokra, akik tőle függenek, akik szemében számít a szava, tekintsen az embertársaira, és emelje fel a fejét! Lehetőséget és programot adok nektek arra, hogyan ezt közösen végigcsináljuk! Nehogy azt higgyétek, hogy a Fideszt legyőzni hasonló szörnyeteg felnövesztésére van szükség. Ellenkezőleg, mivel a szörnyeteg – mint mindegyik – agyaglábakon áll, őt is csak a benne dolgozók összeadódó hitei tartják össze, kis győzelmekkel meg lehet roppantani – és meg is fogjuk.

Az ellenszörnyetegek kora lejárt – a Szocialista Párt is haldoklik. Egy hét múlva elmondom, mit tehetünk közösen, hogy elinduljunk az úton, elmondom, hogy építsünk fel a társadalmi ellenállást az önkényurainkkal és az önkény körülményeivel szemben, amelynek a végén, az ellenállás végén ott lesz egy jobb Magyarország lehetősége – elmondom, ha a mai kb 80 fős létszámnak legalább a háromszorosa lesz itt a jövő szombaton, ha esik, ha fúj. 250 ember! 250 polgár! Ennyit kérek tőletek, ennyi honfitársunkat várom egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt. Ehhez azt kell tennetek, hogy újra eljöttök, és hoztok magatokkal még két embert. Kezdődjön a közös felelősségünk gyakorlása ott, hogy mindenki valóban hoz két embert, mert ha nem mutatunk erőt, létszámot, jövőt, akkor most is csak kudarcot vallunk.

Holnaptól tavasz, rügyfakadás. Egy hét múlva találkozunk! (Fővám tér, március 7. 16 óra. A mai beszédről készült videofelvétel a jövő hét elejétől elérhető lesz a párt honlapján -- www.pkp.hu -- és FB oldalán.)