A hagyományos szocialista (ma már inkább szélsőbalos) gondolatmenet szerint az ember sorsáért elsősorban a körülményei tehetők felelőssé, azonos körülmények közé születve minden ember élni tudna a neki adatott képességekkel. Előbb tehát létre kell hozni azt a társadalmat, amelyben mindenki kb. azonosan él, hogy aztán számon lehessen kérni azt, hogy hogyan éljük az életünket. Ez a felfogás munkál észrevehetően a nagy jövedelmek, vagyonok és örökségek progresszív adóztatása, az ingatlanokra, a tőkére és a részvényekre (equity) kirótt (vagy kirovandó) magasabb adók, a méltányosság (fairness), az igazságosság (justice), és általában a társadalmi nivellálás (egyenlősítés) balos koncepciói mögött. Külön probléma, hogy ezek a reflexek túlmutatnak az erkölcsi normákon (szolidaritás, könyörület) és az önkéntességen, hiszen jogi normák és állami erőszak is társulnak (társulnának) hozzájuk, magyarán az állam biztosítaná az erkölcsi normák kiszámítható érvényesülését, mert az emberek nem bíznak egymás könyörületességében.
A balos gondolkodásban az egyenlősítés elsősorban anyagi kérdés, az anyagi jellegű igazságosság (elosztás) szinonimája. A balos gondolkodásban az anyagi egyenlőség felel meg az ideális igazságosság állapotának. Minél igazságosabb valami, annál egyenlőbben van elosztva. A balos gondolkodás újraelosztás központú, és a status quót mindig a nagyobb anyagi egyenlőség irányába, és mindig újraelosztással változtatná.
A balos gondolkodásban az állami erőszak révén megvalósítandó nagyobb anyagi egyenlőség értelemszerűen felülüti az ember megtermelt javaihoz való jogát. Az államnak kötelessége elvenni vagy korlátozni a tehetősebbek tulajdonát, hogy növelje az egyenlőséget, különben az emberekkel szemben nem támaszthatók erkölcsi és jogi normák -- és az állam sem töltené be a szerepét. Érdemes felfigyelni arra, hogy a szocializmust nem annyira érdeklik a racionális értékteremtés rendszerei, csak a már megtermelt javak újraelosztása. Innen Thatcher jól ismert bon mot-ja, hogy a probléma a szocializmussal az, hogy végül kifutsz a mások pénzéből. Ha a szocialista gondolatmenet az lenne, hogy az adózás rendszerét oly módon alakítom ki, hogy az a lehető legnagyobb mértékben szolgálja a közösségi (anyagi) értékteremtést (magyarán a GDP-t), akkor azzal rögtön problematikussá válna a hívei szemében, mert nem biztos, hogy a bevételi oldalon egyenlősítést hozna. Könnyen lehet ugyanis, hogy a társadalmi értékteremtésre kevésbé alkalmas embereket (tegyük fel, pontosan meghatározhatók ezek kiléte) kevésbé díjazná, mint egy szimpla egyenlősítő rendszer.
Nem vagyok a libertárius társadalmi rend híve, amelyben az állam feladata a piaci semlegesség szabályainak betartatására irányul (bár kétségkívül a legtöbb államnak jót tenne, ha legalább ennyiben számíthatnánk rá -- lásd a state capture, a lobbizás, a korrupció, valamint az állam és a korporatív biznisz piacromboló mechanizmusait). Az előbbiekből következően értelemszerűen szocialista sem vagyok. A Fidesz hazai patrimoniális szocializmusával szemben (amely "perverz újraelosztással" úgy juttat másoktól elvett pénzeket a háztartásába tartozó rétegeknek, hogy az újraelosztás nem szolgálja a társadalmi értékteremtést) én a társadalmi értékteremtés (fiskális utilitarizmus) híve vagyok, amely azonban egyrészt minimálisan mindenkit benntart az értékteremtési rendszerben, megkeresve (akár "csak" a reprodukción keresztül) minden emberben az értéket, másrészt mindenkinek lehetőséget ad az oktatási rendszer radikális megerősítésével az önkiteljesítésre.E fiskális utilitarizmust egyre alacsonyabb, viszont egyre pontosabb (hatékonyabb) állami újraelosztás mellett, egyre nagyobb közösségi szerepvállalással és önkéntességgel kiegészítve képzelem el.
Az egyenlőtlenség nem igazságtalan. Az út van igazságtalanságokkal kikövezve, amelyen ma az egyenlőtlenséghez jutunk. A cél tehát az igazságos egyenlőtlenség olyan kulturális állapota, amelyben mindenki a tehetsége, a szorgalma, a családjának és közösségének munkája, és embertársainak szolidaritása alapján (segítségével) boldogul.