Szabadságszerető barátaim sokat beszélnek a szabadság és az individualitás összefüggéseiről, esetleg – ha megengedők -- érintik az önkéntes társulások lehetőségét, de ritkán szólnak azokról az intézményekről, amelyek kényszerrel érnek, de amelyek nélkül mégsem lehetséges a szabadság gyakorlata. A szabadság – más néven – a kényszer körülményei között valósul meg.
Szabadságszerető barátaim jól ismerik azokat a normákat, amelyeket a szabadság elvont fogalma támaszt egy közösséggel vagy más emberekkel szemben annak érdekében, hogy mindannyian a lehető legnagyobb szabadságban élhessünk. A szabadság normái azonban nem egyértelműek. Beszélünk szabadságról mindkét előjellel, a freedom és a liberty értelmében, sőt értelmeiben, beszélünk a szabadság rendszereiről, anarchiától minarchián át a liberalizmus különféle változataiig, beszélünk – beszélek – az autonómia és a szabadság összefüggéseiről. Kevesebbet szólunk viszont – ahogy a bevezető mondatokban megelőlegeztem -- a szabadság tényleges garanciáiról, arról röviden, hogy a szabadság normái tökéletlenek szankciók nélkül – pedig életbevágó ez a kérdés éppen a szabadság gyakorlatában, hiszen azt senki sem gondolja, hogy a normák kivívják önmaguk érvényességét és érvényesülését. A szabadság kényszer nélkül legfeljebb erkölcsi norma lehet. Mi azonban szabadságban szeretnénk élni – ami sokkal bonyolultabb feladatokat ró az állampolgárokra és a társadalmakra, mint pusztán a normákban való megegyezés. Pedig ez utóbbi sem egyszerű.
Mármost a kérdés, amelyről röviden beszélni szeretnék, pont ez: meddig tekinthető a kényszer a szabadság szükséges feltételének, garanciájának, és mettől rombolja a szabadságot? A válaszom a kérdésre – hogy rögvest fellélegezhessenek azok, akik az ún. rövid exegézisekről pontosan tudják, hogy a kelleténél mindig háromszor hosszabbak --, tehát a válaszom az, hogy a kényszer attól válik a szabadság rombolójává, hogy a szabadság korlátozásaként éli meg valaki. Ez a látszólag – de csak látszólag -- körbenforgó érv egy nagyon életszerű igazságon alapul: és pedig azon, hogy a szabadság személyes tulajdon, és személyes kogníció és ítélkezés veszi körül. Más lehet X személy ítélete a saját szabadságáról, mint Y-é, akkor is, ha ugyanolyan objektív körülmények közé tesszük őket. Ez egy nagyon fontos szempont, amikor a szabadság gyakorlati rendszerét kívánjuk koherensen elgondolni. A szabadság személyes minőség. Semmi sem illusztrálja ezt jobban annál, hogy a legtöbb magyar ember ma teljesen szabadnak érzi magát, és nem érti azok nyafogását, akiket aggaszt a szabadságunk korlátozottsága. Ugyanők – a magyar nép nagyobb hányada -- a szabadság libertárius alapú, homogén erkölcsi és jogi rendszerét kényszerként élnék meg, ami az olvasók nagy része számára talán paradoxul hangzik, de attól még így van. Még egyszer: a szabadság személyes minőség.
Éppen emiatt van, hogy én relevánsabbnak tartom az autonómiáról való beszédet – nemcsak a jó társadalmi gyakorlat, hanem a szabadság szempontjából is. A szabadság adott, dizájnos normarendszerének kikényszerítése a gyakorlatban a szabadságtól való elidegenedést vonja maga után, amit kár lenne megélni.
De nem csak ezt állítom. Azt is állítom, hogy potenciálisan sikeresebbek azok a társadalmak, amelyek a versengő autonómiák spontán rendjéből indulnak ki, mint amelyek az elvont, dizájn szabadságra alapoznak. Sikeresebbek azok a társadalmak, amelyek a személyes és közösségi autonómiákban gondolkodnak, a szabadság gyakorlati garanciáit nagyrészt erkölcsi és kulturális normává tudják emelni – ellenben, akik a szabadság terminusaiban gondolkodnak, azok számára a szabadság garanciái mindig külsők, jogiak és politikaiak – és ami a legfontosabb, sérülékenyek, a társadalmak pedig szabadsághiányosak -- lesznek. Lásd Magyarországot az utóbbi 25 évben. Kétségtelenül távol voltunk és egyre távolabb vagyunk attól, hogy libertárius-liberális álomország legyünk, de a szabadságocskánk azért omlott össze 2010-ben, mert nem volt kultúrája és társadalmi gyakorlata, csak jogrendszere.
A konklúzióm éppen ezért az, hogy a szabadság elérhető legnagyobb gyakorlati teljessége – amely, meglehet szűkebb, mint a dizájnolt szabadságok normarendszere – konzervatív társadalmi gyakorlatot kíván. Valójában a mi értelmezésünk szerint, Edmund Burke óta a szabadság politikai gyakorlatának (azaz a szabadságnak-ahogy-van) a konzervativizmus a legadekvátabb kifejeződése, és messzebb jutunk ebben a gyakorlatban, ha a szabadság-egyenlőség-testvériség ideológiai hármasságának ellenében értelmezzük, mintha annak alapján. Talán szörnyen hangzik első hallásra, de a szabadság az egyenlőtlen, versengő autonómiák minarchikus világában tenyészik a legjobban, és bizonyosan nem az egyenlő jogok államelvű normarendszerében, bármilyen kicsi legyen is ez az állam. Maga az állam mérete és kiterjedése ugyanis csak szimptóma. A nagy állam genetikusan az eszköztelen társadalom eredménye, és nem fordítva. Kis államot nem lehet az autonóm közösségek rendje nélkül létrehozni.
Zárásként fel szeretném hívni a figyelmet ennek az álláspontnak a problematikusságára is, amennyiben az így vázolt autonómia-rendszerbe és szubjektivista szabadságkoncepcióba bőven belefér a szabadság nyugati normáinak relativizálása, vagy vaskosabban szólva, gleichschaltolása, végső soron a szabadság redukciója az állam által definiált közösségi normarendszerre, kiirtása az ún. autentikus emberi életből, a végén Rousseau-val és/vagy a totalitarizmusokkal. Úgy vagyunk mi itt, az emberi életben, hogy az elidegenedett, jogias szabadság Szküllája és az autentikus rabság Kharübdisze között vergődünk. Bármilyen állapot a politikai harc aktuális állásától függ. A tanulság, amit le akarok vonni az, hogy a szabadságért kockáztatni, küzdeni, harcolni kell. Az erőfeszítést és a harcot nem úszhatjuk meg. A szabadság kultúrájának erősítése olyan gyakorlat, amelynek nincs önmagán túlmutató értelme, ez maga az emberi élet evilági értelme. Kantot parafrazeálva a jogállam és az alkotmányosság üres e gyakorlat (a szabadság kultúrájának erősítése) nélkül, ám e gyakorlat (a folyamatos kulturálódás) kétségtelenül vak a jogállam és az alkotmányosság keretei nélkül. Az üresség (a napi gyakorlat tartalmatlansága) hajlamos sújtani a liberálisokat, a vakság (a jogállami keretek iránti elkötelezettség hiánya) a konzervatívokat. Mondjuk ezt, kicsit vulgarizálva, tartalomnak és formának. Ha mindkettőt – a napi gyakorlatot és a jogállami kereteket -- rendben tudhatnánk, akkor egyszerre kerülnénk el a szabadság kényszerré válását és elcsökevényesedését is, illetve fedésbe kerülne az autonómia igénye a szabadság normáival. És akkor a Seres Laci együtt piknikezne a Magyar Hajnal elnökségével a Parlament előtti zöld gyepen.