Az egész mai jobboldal a (nemzetellenes) kommunistákra alapozta az identitását, ez volt a legnagyobb közös osztó a budai keresztény polgárok, a debreceni cívis hagyomány, a soproni nyugatos régió, az alföldi paraszti leszármazottak, a szoci klientúrából kimaradt ügyeskedők, a szélsőjobb későbbi hívei, a politikai identitásukat kereső, ennek során adott esetben a balos szüleikkel is szembeforduló fiatalok, és a heterogén politikai osztály gumigerincű karrieristái között. Orbán megcsinálta a bázisát ezen az alapon, jelentős politikai érzékkel, agresszívan, gátlástalanul. A hivatkozott kommunisták persze nem léteztek, és nem léteznek, legalábbis nem azzal az arcéllel és abban a számban, ahogy a fideszes doktrína mondja. Kétségtelenül vannak az így jelzett kontingensnek hithű keményvonalas gyilkosai, mint Biszku, a sűrűjében kezdő, majd utána is ritka ellenszenves pályát befutott alakjai, mint Paul Lendvai, akik sokszor és sokat ártottak... De a Kádár-rendszerben a hit túlnyomó részben átadta helyét a karrierizmusnak, a megfelelés vágyának és a gyávaságnak, olyan politikai karrieristák kerültek előtérbe, mint az MSZMP-t később a rendszerváltáson átsegítő bürokraták, Horn, Kovács László, Szűrös, Pozsgay, a nyolcvanas évek végére nyugatossá és demokratává átvedlő pártállami sajtómunkások és értelmiségiek, a politikai pozíciójukat gazdasági hatalommá konvertáló Nagy Imrék stb., akik pályájuk (túl) nagy részében kiszolgálták az önkényuralmi rendszert, de a szolgálatuk legitimnek volt nevezhető Kádár országában, ahol majdnem egymilliós volt a kommunista párt tagsága. Nehéz lenne megállapítani, ki nevezhető ez összes közül kommunistának, és ki nem. Igaz, az "elit" a magyar átmenet sajátosságait kihasználva aztán nyert vagy legalább feloldozást kapott a rendszerváltozással, miközben tagjai a legtöbb esetben nehezen körülírható bűneiket azóta sem bánták meg, a demokráciában is részei maradtak az elitnek, sőt adott esetben szívesen oktatnak a demokráciáról. Lehet-e velük szemben erkölcsi fenntartásunk? Vastagon. De mi legyen a szélesebb körrel?
Ráadásul némileg zavarja a képet, hogy jó néhányukat a Fidesz a keblére ölelte, nem számított sem titkosszolgálati múlt, se MSZMP KB-titkárság, se a spontán privatizációban (magyarul közrablásban) való részvétel. Ettől kezdve az egyszeri polgár joggal gondolhatja, hogy az antikommunizmus erkölcsi világa enyhén szólva töredezett.
A helyzet feldolgozását nem segíti "a szocialista terror szellemi örököseiről" és "mai támogatóiról" beszélő Kövér házelnök (ideértve lassan mindenkit, aki nem Fidesz-szavazó), amiben a legkevésbé fontos momentum, hogy az úr maga is KISZ-titkárként kezdte (és talán máig ezért kompenzál). Sokkal lényegesebb, hogy ezzel az avítt, egyre nyilvánvalóbban manipulatív, értelmetlenül kiterjesztett jelzővel egyaránt elejét veszi annak, hogy kialakuljon valamiféle tartható normarendszer a kommunizmus és a kommunisták megítélésében (és megtudjuk végre, kit tarthatunk valóban bűnösnek mi, az egyébként túlnyomórészt gyáva, kollaboráns társadalom), illetve létrejöjjön a hazai jobboldalnak egy komolyan vehető, a nacionalizmuson, a manipuláción és a populizmuson túllépő pozitív társadalmi doktrínája, amelyre vevő lehetne az ország (nem pedig csak a negyede). Az illiberalizmus (bármit jelentsen ez) ugyanis nem társadalmi doktrína, hanem ahogy a propagandistái leplezetlenül meg is mondják, az autokráciába hajló állami centralizációnak a hatalomért végzett önszorgalma.
Abba kéne végre hagyni ezt az ostoba, parttalan kommunistázást, és a politikai kultúránk maradékának szándékos rombolását, amely miatt momentán a legelviselhetetlenebb, legnívótlanabb közéleti csehó vagyunk az EU-ban.
