Az Erőteret (Életteret) fogom bírálni a saját premisszái alapján -- tehát nem a nyugati konzervatív, de még csak nem is az idealizált ballib világképből kiindulva (azért idealizált, mert Mo-n csak a roncsai vannak meg), ahonnan egyszerű és négy év után bizony már meglehetősen unalmas lenne --, miközben az érvelés kedvéért feltételezem azt is, hogy Orbán nem egyszerűen eszközként kezeli az Erőteret a hatalma stabilizáláshoz, hanem hisz is valami magasabb rendű célban.
A liberális demokrácia bírálata a kontinentális (német-francia-orosz) politikafilozófiai hagyományban a Nyugat és a liberalizmus terminális válságának (halálának) kimondásán alapul, amelyet vegyesen bal- és jobboldali gondolatmenetekkel támasztanak alá a szerzők, elég rendesen merítve egyébként egymásból. A liberalizmus halála sokakat megihlet és összebékít, a lényeg, hogy antikapitalisták, antiglobalisták és saját rendszerszintű megoldásoknak híján legyenek. (TGM, Schiffer és Orbán eseti közeledései vagy egymás iránti udvariassági körei jó illusztrációk erre.) A jobboldali gondolatmenet egyes darabjai köszönnek vissza Orbán zilált tusványosi beszédében. A lényeg általában a progresszió, a liberális intolerancia, a Pax Americana, a homogenizáció, a szupranemzeti politika, a növekedésközpontúság, a természet és a társadalom kizsákmányolásának stb. elutasítása. A liberalizmus egyetlen legnagyobb rákfenéje azonban -- mondja a jobboldali elmélet -- a (sajnálatosan a kereszténység által közvetített) individualizmus, amely különböző fordulatokon át vezetett az elidegenedéshez, a dehumanizációhoz és a világ szimulákrumba (látszólagosságba és látványosságba) történő beleveszéséhez. Szó mi szó, van ebben a kritikában némi igazság.
És mi lenne az ellenszer? Orbán is előrebocsátotta, hogy van jobb megoldás (most ne firtassuk az ajánlott országok produktumát ebben a tekintetben), de sejtelmesen csak annyit közölt, hogy a megoldás illiberális, kollektivista, és nem másolja szolgaian a nyugati "recepteket" -- egyebekben pedig érhetnek még meglepetések minket. Nincs kétségünk, érni is fognak. (Itt van mindjárt a Puskás stadionra költendő 100 Mrd-os tétel mellett az újabb +100 Mrd: Orbán szerény elnöki hajlékának a cechje.)
Orbán zavaros beszéde csalódás azoknak, akik meg akarták volna ismerni sorsunkat sorsunk legnagyobb alakítójától. Az ember azt hihetné a beszéd nyomán, hogy még nincs kész egészen a Nyugattal szembeni ellenrecept -- és valóban, ha veszi valaki a fáradságot, és beleolvas a jobboldali liberalizmuskritika fő apostolainak -- a francia új jobboldali Messieurs Benoist-nak, Champetier-nek, Vialnak, Faye-nek, az orosz Duginnak vagy magyar követőiknek Tellérnek, Lánczinak és Bogárnak -- az írásaiba, szomorúan kell látnia, hogy a radikális kritika radikális ürességgel párosul, mihelyt a pozitív elmélet kifejtésére kerülne a sor. (Ebben nagyon hasonlít a baloldali radikalizmus teljesítményére.) Az urak közül a civilizáltabbak visszaesnek a metafizikai képzelgésbe, a premodern romantikába, az intellektuális kollektivizmusba vagy fasizmusba (Moszkva körül ezt "nemzeti bolsevizmusnak" esetleg "eurázsianizmusnak" hívják), vagy -- némileg meglepően -- a baloldali dekonstrukcióba. A kevésbé civilizáltak a parlagi zsidózásba. De a "liberális rasszizmus" meghaladásának nincsen hiteles jobboldali receptje. A kaszárnyatársadalomnak már több verziója is megbukott, nem hihető jobbnak náluk a legújabb jobboldali kínálat sem.
Ennek fényében nem csoda, hogy Orbán autokráciájának -- különösen, ha hozzávesszük a gazdasági és társadalmi sikertelenségét -- nem látszik a támogatottsága kultiváltnak nevezhető, jól megalapozott teóriákban. De hadd siessek a segítségére, nem nagy művészet, és ingyen is teszem. A liberális demokrácia legnagyobb problémája nem az individualizmus. Köszönjük, mi, konzervatívok, Krisztussal vagyunk (minimum kulturálisan), és ő nem a nemzetek, a pártok és a kormányfők megváltásáról beszélt a Hegyen, hanem az egyes emberéről. A libdem legnagyobb problémája az erkölcsmentes (amorális) individualizmus vagy atomizmus, amely lehetővé teszi pl. a tömegtársadalom manipulálását, és hogy egy nép harmadszor is beszavazzon kormányfőnek olyanokat, mint Orbán, aki evilági vallást csinál a nacionalista államiságból. A libdem problémája a hellén-keresztény emberkép tökéletes erodálódása, odadobása a relativizmusnak, holott ez volt a Nyugat intézményrendszerében a kovász másfél évezreden keresztül. A libdem problémája a szabad emberek interakcióinak felszámolása a koncentrált hatalmi központok (az állam és a big business) eluralkodásával. Mindezt értelemszerűen nem fogja orvosolni semmiféle kollektivizmus vagy etatizmus.
Összefoglalom: amorális individualizmus, relativizmus, korporatizmus. Ezek ellen kellene elindulni az akármilyen jelzőjű demokrácia újjáélesztése felé, és akkor azt mondaná az ember: vesszen a liberális demokrácia, van belőle értelmes kiút. Ám ezt sem lehet nemzeti alapon elindítani. Sőt, butaság. És miért nem hiszünk Orbánnak, bármit mondjon is a liberalizmus bukásáról és a libdem utáni állapotról? Mert négy éve mást sem képvisel, mint az amorális individualizmust, a machiavellisztikus relativizmust, és a korporatizmust. A libdem tényleges kinyírását -- hogy aztán búsolhasson a rendszer tarthatatlansága és károkozása fölött.
Orbán a libdem egyik legkönyörtelenebb társutasa és haszonélvezője. Ha most azt állítja, fel kell számolni az eddigi rendszert, az azért lehet, mert már eleget élt vissza vele.
Márpedig ebben az esetben - saját, speciális létok híján -- a centrális erőteret sem tartja össze más felfogás, mint hogy az emberek engednek a hegemón hatalomnak, és ha sokáig marad így, akkor a hatalom előbb-utóbb alakítóan is hat rájuk. Ahogy Kádár elérte. Meg ahogy előtte jószerivel mindenki, aki ezt az országot kormányozta. És Orbán valóbban ezt is teszi: folyamatosan erősíti a nyomást, illetve ha valamilyen ellenállással találkozik (annak idején a Ha-Ha, utóbb az Szabadság téri mozgalom esetében), akkor vissza (páva)táncol. Ha a nép lenyeli lépéseket az autokrácia felé vezető úton (ilyen lépés a kilátásba helyezett Palotába költözése is), akkor az autokrácia tovább szilárdul, és a népben újabb apró torzulás állandósul. Pontosan ez a módja a viselkedés társadalmi szintű megváltoztatásának, amely beépül az értékrendszerbe is.
Orbán az egész országot a saját Életterének tekinti, amelynek folyamatosan szívja el az erejét, és táplálja vele az Erőtérét. De a centrális erőtér ott ereszt, ahol éppen Orbán van. A rendszert ugyanis semmi más nem tartja össze, semmiféle globális szükségszerűség, posztliberális logika, vagy ilyesmi, hanem csak és kizárólag Orbán hatalomakarása. A rendszer ott tágul, él, ereszt, és hal meg végül, ahol Orbán van. Holnap éppen a Fradi-stadionban. Lehet, hogy már éppen ereszt.
