Tökéletesen szabad piac még sehol sem létezett, sok minden szól az ellen, hogy valaha is létezhet -- de közben mégis törekedni kell rá. A szabad piac normatív elv, a rá való törekvés erkölcsi kötelesség.
A szabad individuumok (teljes értékű személyek) önkéntes társulásainak utópiája, amelyeknek csak egyik formája a gazdasági interakció, normatív erővel kellene, hogy rendelkezzen a mindennapjainkban, mert a külső kényszer megjelenése az emberi érintkezésben pl. nem tökéletesen legitim intézményeken vagy erőszakon keresztül (itt Nozick Anarchy, State and Utopiája az irányadó olvasmány) mindig, gyakorlatilag mindenki szerint igazolandó. De ha a kényszer az erkölcsi intuíciónk szerint első ránézésre rossz és igazolandó, akkor le is kellene vonni ebből a konzekvenciákat. Az, hogy az intézményeket minden intuíció szerint igazolandónak tartjuk, arra utal, hogy feltételezzük a szabadságnak egy ideális állapotát, amelyet ezeknek az intézményeknek a működése felforgat és átstrukturál. Azzal az állítással élek tehát, hogy kevés kivétellel mindenki az emberiség erkölcsi alapállapotának tartja a szabadságot, és ennek korlátozása a közvélekedés szerint érveket követel. Tehát a piac erkölcsi értelemben normatív elv, a rá való törekvés (a revolúció) erkölcsi kötelessége mindenkinek.
A gondolkodásunk akkor koherens, ha az intézményeket (tulajdon, állam, család, erkölcsi alapvetések stb.) folyamatosan ugyanennek a normatív elvnek a fényében vizsgáljuk, tehát a piacot (a szabad emberi interakciók értelmében) kritikai és szabályozó elvnek is tekintjük. Nem érv ezzel szemben, hogy ilyen piac sosem létezett, nem érv ezzel szemben, hogy az emberek nem tökéletesen szabad egyedekként jönnek a világra és nőnek fel benne, nem érv ez ellen, hogy mindenki libsi, aki a szabadságról beszél. Ez az elv ugyanis a fentebb már jelzett alapvető intuíción alapul, az előbbiek fényében robusztus normatív elvnek tekintendő, és legalább ezen a szinten kell érvelni vele szemben. A szabadság mint az erőszakos (az elszenvedője által személyesen nem igazolt) beavatkozástól való mentesség világos norma. Ehhez képest az igazságosság, a méltányosság, az egyenlőség mind társadalmi, közösségi értelmezések garmadáját vonják maguk után, az intuícióink, nem beszélve az érveinkről, százfelé oszlanak velük kapcsolatban, és nem-erkölcsi (pl. jóléti, praktikussági, érzelmi) megfontolásokkal keverednek. A tökéletes alávetettség állapota mint a szabad piac ellenpólusa pedig nem csak azért értelmezhetetlen normaként, mert minden intuíciónk, sőt naturális ösztönünk is ellene szól, hanem mert -- szemben a szabadság állapotával -- elképzelhetetlen. A tökéletes rabság -- szemben a tökéletes szabadsággal -- az emberi önfelszámolással egyenlő.
A szabad piacra törekedni annyit tesz, mint birtokolni azt az egyedül releváns elvet, amellyel a társadalmi és állami létet folyamatosan legitim kritika alatt lehet tartani. Szemben például Polányi Károly maga színvonalú etatizmusának előítéleteivel, a többi között azzal, hogy a szabad piac az uralma alá hajtaná akár a nem helyettesíthető közjószágokat is (ad absurdum a tiszta levegőt, a vizeket stb.), és ezzel felélné az emberiség túlélésének forrásait is, a szabadság elve az általam argumentált erkölcsi és kritikai formájában semmi ilyesmit nem tesz. Sőt, számol a szabályozók szükségességével, de ezeket mindig elsősorban a szabadság szempontjából vizsgálja, mert az igazságosság stb. kizárólag ideológiailag erősen terhelt, konfliktusos értelmezésekre ad lehetőséget. Amilyen pl. a Polányié. Aminek -- a Nagy Átalakulás eszmei és gyakorlati programjának -- eredménye a politikai, gazdasági és ideológiai hatalom folyamatos koncentrációja a világban, a nanny state, a big business piackorlátozó működése, a tömegmédia, a korrupció, általában a tömegtársadalmak feletti homogenizáló kontroll, az erkölcsi lényünk felszámolása és önmegadása a materializmusnak (létfenntartásnak), aztán ennek hipertrófiája (kikényszerítetlen igazolási elvként való használata mindennel szemben, ami erkölcsi kritikát tartalmaz). Ha az állami lét programmá válik a szabadsággal szemben (mint az EU-ban, és ehhez képest is különös erővel Magyarországon), annak eredménye minimum az erkölcsi lényünk hanyatlása.
És végül ne felejtsük: lehet, hogy a szabadság rendje utópia, de a (tökéleteshez közelítő) rabságé, a totalitarizmusoké már realitás. A tökéleteshez közelítő szabadságot jóval nehezebb operacionalizálni, mint a rabságot. Az emberiség jóval sikeresebb az utóbbiban. Talán nem árt ebbe belegondolni, amikor eldöntjük: merjünk-e megfelelni az egyébként világos intuícióinknak, és merjünk-e el kiállni a szabadságra való igényünk mellett akkor is, ha végső soron erkölcsileg és szellemileg is alkalmatlanok vagyunk rá.
