A múzeumigazgató asszony fulmináns röpiratban számol le a "ballib" értelmiséggel a radikálfideszes, közpénzen dotált Borókai-lapban: véget ért, úgymond, a szellemi terrorjuk. Sikerült kiéheztetni valamennyit, kushadnak és szűkölnek, csakúgy, mint a jogállam egyéb terhes kellékei, évszázadokra szól ez a tett, kis lépés egy kormányfőnek, nagy lépés az emberiségnek, halleluja. A listán már csak a civilszervezetek vannak hátra, minden oka megvan hát a büszkeségre a Terror Háza asszonyának. Mégis elgondolkodtató, hogy ahhoz képest, hogy egy halottat látszik rugdosni, Schmidt megmagyarázhatatlan elánnal teszi ezt. Mindegy.
Nem ragadtatnám magam válaszra e minősíthetetlen röpirat okán, ráadásul köztudottan nyári szabadságon vagyok, de közvetetten meg vagyok szólítva mint az Eleven Emlékmű mozgalom egyik alapítója, és a flashmobjának szónoka, és ebbéli minőségemben hadd kérjem ki magamnak Schmidt gondolatai közül azokat, amelyek ránk vonatkoznak.
Nem elég, hogy Schmidt láthatóan tájékozatlan a mozgalom céljaival és ethoszával kapcsolatban (éppen a 20. század egész magyar történelme közös, egymásba fonódó bűneinek és traumáinak próbálunk emléket állítani az oral history eszköztárával), de nincs fogalma az emlékmű szimbolikájáról sem, amely a hatalmilag diktált, egységes felmentésé, semmi egyéb. Nehéz is másképp magyarázni, neki sem sikerül. De nem is ez -- a megértés vagy a vita -- a célja ennek a pamfletnek, hanem a legagresszívabb, legaljasabb kormányzati propaganda képviselete, amely Schmidttel megint csak azt jelzi, hogy övé a végső szó az erkölcsi kérdések megítélésében is. Ennek fényében több, mint nyugtalanító, hogy a szerző a megbékélés hirdetésétől két mondaton belül eljut a ballibek nemzetből való kizárásának kimondásáig. Így ír:
"Ugyanazok, akik annak a diktatúrának a történelemszemléletét kidolgozták, képviselték, akarnak megakadályozni bennünket abban, hogy hetven évvel a tragédia múltán végre letehessük a megemlékezés és a kegyelet virágait a náci megszállást követő idő minden magyar áldozata előtt. Még mindig elő akarják írni, kit gyászolhatunk és kit nem, kiért könnyezhetünk és kiért nem. Empátiát írnak elő számunkra az év minden napjára, miközben bezárják a szívüket, süketek és vakok maradnak mások fájdalmai iránt. Pedig abban ők is benne foglaltatnak. Ezzel a magatartással kizárják magukat nemzeti közösségünkből, hiszen úgy tesznek, mintha a magyarságot ért összes tragédia nem oldódhatna fel közös gyászunkban. Az emlékmű ellen felhozott érvek arra tesznek kísérletet, hogy identitáspontokat jelöljenek ki a tartósan ellenzékbe szorulni látszó és talajt vesztett „demokratikus” tábor számára." (saját kiem. - HaFr)
Ez a néhány sor Schmidt eddig is méltán szégyellhető életművében is a mélypontot képviseli. A bolseviki érvelés legszebb példáját nyújtja egy olyan korban, amelyet az elharapózó kormányzati erőszak jellemez egyébként is. Schmitt azonban nem áll meg itt, hanem -- ismétlem, nem ismerve az Eleven Emlékmű mozgalom keretén belül folyó munkát, viszont alkalmasnak vélve egy kormányzati propagandalapot az olvasók hergelésére -- immár személyekkel szemben is törleszt, megbélyegez, a mozgalmunk létokát veszi semmibe, amely pontosan a lelkiismereti problémáinkkal való szembenézés, és adott esetben a családjaink bűneinek megvallása. Azt írja:
„A múlttal való szembesülés legfőbb akadálya, hogy sokszor mi magunk sem merünk szembenézni akár a saját családunk múltjával” – mondja Rényi András civil aktivista, aki Eleven emlékmű, az én történelmem néven szervezett csoportot az emlékmű ellen. Tetszik a felvetés. Mi lenne, ha mindjárt példát is mutatna, és beszélne arról, milyen volt a pártállam egyik legprivilegizáltabb családjában felnőni, és milyen áron maradhatott apja a pártállam vezető tájékoztatási felelőse, a Népszabadság állandó főszerkesztő-helyettese, hogyan szolgálta édesanyja a párt állandóan változó ideológiáját? Milyen előnyei származtak neki ebből? Miért lépett be 18 évesen az állampártba? Mert ez is a mi közös történelmünk. Ráadásul ugyanolyan eleven, de sajnos még kibeszéletlenebb, és legalább annyira fáj. Ez is fontos lépés lenne afelé az eleven emlékezet felé, amit hiányol! A tiltakozók közül többen is vannak, akiknek lenne, sőt kellene is mit mondaniuk saját vagy családjuk pártállami múltjával kapcsolatban."
Miből gondolja Schmidt, hogy nem mondtak?* Miből gondolja, hogy nem feleltek meg a saját maguk által életre hívott mozgalom céljainak, amely mozgalom éppen abból a kudarcból indult ki, amelyhez a mások folyamatos számonkérése vezetett ebben az országban. De nem, Schmidt nem tanult ebből, hanem egy korrupt, parlagi autokráciával a háta mögött úgy érzi, eljött az idő, hogy kétségbe vonja nem csak a fékeken és ellensúlyokon alapul jogállam egyetemes értékeit, hanem -- a remegő gyűlölettől alig bírva magával -- embertársainak a lelkiismerethez való jogát is. Elegáns. Schmidt Mária egy átlagos propagandalap-olvasó intelligenciájához és érvkészletéhez mért sorait egy átlag fölötti elhivatottságú szellemi verőlegény ethoszával írta meg. Nem kétséges belőlük, hogy a bolseviki magatartáshoz nem kell 1950-ben élni és vörös párttagkönyvet hordani a szívünk fölött.
*E sorok írója már az elhangzása napján elküldte a beszédének szövegét a Heti Válasz főszerkesztőjének -- mit gondol a múzeumigazgató asszony, vajon lehozta a lap? Na ugye. Akkor miről beszélünk? Ki hiszi itt egy pillanatig is, hogy a jobboldali "szellemi terror" (à la Schmidt) reprezentánsai egy kicsit is elütnek attól a képtől, amelyet az ellenfeleikről vázolnak fel? Ki hisz el egy pillanatig is, hogy az igazságról van szó, és nem a hatalomról?!
