Egy régi, n.b. kommentelőm írt mailt, érdeklődve, hogy miért nem gyalázom a baloldalt is.
Itt válaszolok, hogy a létező ún. baloldal nem érdekel. (Amellett, hogy ezt viszont ilyen-olyan módon közérthetővé tettem már néhányszor.)
Tessenek végre megérteni, hogy a politikai identitás és a kritika a civilizációban nem zárják ki egymást, sőt. Az ember szeretné jobban érzi magát ott, ahova a szíve meg az esze húzza, ezért bírál. A törzsi lojalitások rendszerében persze ez ok az elkárhozásra, és nálunk kétségtelenül ez uralkodik. Na, mondd már! Volt már rosszabb is. Engem ennek ellenére a jobboldal érdekel, érdekel, ahogy száz éve, mióta csak van, nem tud érvényt szerezni önmaga implicit nemes vonásainak, érdekel, ahogy áldozatul esik minden jött-ment ideológiának, érdekel, ahogy elaljasul, érdekel az érzelmi komplexitása, a mitológiája, és a belső ereje, mert még mindig benne látom a jövőt. Nem a mai arcában, hanem leginkább az ideájában.
A baloldal ezzel szemben nem érdekel. Nem kedvelem a materializmus és az emberi jogok összecsúszásában keletkezett dehumanizált, nihilista világot. Kifejezetten viszolygok a baloldal politikai reprezentánsaitól (nagyon kevés, főleg bajnaista arccal szemben vagyok csak neutrális, de már látom rajtuk is kiütközni a politikai zombik jegyeit), és nem kritizálom őket szisztematikusan, mert olyannyira alatta vannak a szemhatáromnak. Nem gondolom, hogy bármi jó jöhetne arról az oldalról, amely a saját teljes romlását most éppen Gyurcsánnyal (!) akarja megfordítani, ez a legnagyobb ötlete, mert egyéb köze nincs a magyar valósághoz. A baloldali értelmiségnek pedig kívánom, hogy mindannyiunk érdekében lépjen végre túl önmagán.
Ez van, I am so sorry.