A modern politika számára csak a politikai osztály és a tömeg a valóság. Az előbbi megpróbálja védeni magát az utóbbitól, és ehhez egyre jobban képes a tömeg ellen fordítani a saját fegyverét, a demokráciát is. "Az oligarchia vastörvénye" Robert Michelstől már több mint százéves gondolat: egyaránt merített belőle a nácizmus, a bolsevizmus, a Mussolini- és a Roosevelt-féle fasizmus, de a legtöbbet a jóléti és a mediatizált demokrácia. A lényege röviden: a megválasztottak ellenőrzése a megválasztók által csak illúzió. Valójában kialakul az az oligopol réteg (a politikai osztály), amit újra- és újraválasztanak, és amely egyre inkább képes megszabni a megválasztásának körülményeit és ennek következtében az eredményét. Nézzünk körül! Orbán rendszere csak a korábbiaknál pontosabban mutatta fel a demokrácia lényegét, nem felszámolta azt. A demokráciából mindenütt oligarchia alakul ki, csak Orbán ezt a szokványosnál jobban nyilvánvalóvá tette a liberális demokrácia paravánjának felszámolásával. A konzervativizmusnak és a demokrácia kritikusainak, Arisztotelésznek, Burke-nek, Hamiltonnak, de Maistre-nek, Moscának, Ortegának, Paretónak, Nietzschének, Carl Schmittnek, Mills-nek van igaza, akik mind felfedték a hatalom lényegét -- aztán cinikussá váltak vagy beleőrültek. A fasiszták pedig mind hazudnak azóta is: romantizálják a hatalmat, fanatizálják és áltatják az elnyomottakat. Magyarország, 2014.

A demokrácia persze folyamatosan alakváltozásokon ment át. A militáns korszakát a lényegi logika változása nélkül váltotta fel a 20. század közepén a tömegfogyasztás és a mediatizált demokrácia korszaka. A fegyverek és a mozgósítás helyett a fejlett államokban a kapitalizmus biztosítja azt, hogy a tömegek egy irányba nézzenek, és különösebb gond nélkül irányíthatók maradjanak. A kapitalizmus tömegvágyakat kelt és a vágyak kiélésében (a tömegfogyasztásban) mutatja fel az emberi élet értelmét, miközben önnön lényege, a nyereségképzés (az elit újratermelése) is megvalósul -- ezért beszélhetünk esetében a lehető legtökéletesebb társadalmi rendszerről, és minden alternatívája kapcsán ködevésről.

A kapitalizmus sokkal jobban működik ópiumként a trancszendens hitnél is. És fel is váltotta, le is győzte a vallást, amely a tömegtársadalmak beköszöntéig a társadalmi ellenőrzés legfontosabb -- de messze nem elég hatékony, mert nem elég totális -- eszköze volt. A kapitalizmus és a vallás az újkor során versenytársak voltak a vágyak irányításában, és mindkettőnek fő haszonélvezője a mindenkori uralkodó osztály. De a tömegdemokrácia lehetőségeinek a kapitalizmus (és a legfontosabb vallási pótszer, a nacionalizmus) sokkal jobban megfelelt. A keresztény vallásnak a szabadversenyes kapitalizmus és a nacionalizmusok 19. század második felére tehető uralomra jutásával nagyon gyorsan leáldozott, és a vallás azóta legfeljebb utóvédharcot folytat: az elit legnagyobb részének nem fűződik már érdeke hozzá (ez áll az elvilágiasodás hátterében, semmi más, hagyjuk Newtont meg az enciklopédistákat), vele szemben a nemzeties kapitalizmusokra szavazott, mert a nemzeties kapitalizmus többek felemelkedését tette lehetővé az elitbe és integráltabb ellenőrzést biztosított a tömeg fölött, mint a vallási establishment.

A kereszténység politikai funkcióját vesztette, ezért van vége. És csak akkor tekinthetjük dicstelennek e véget, ha nem tudjuk, hogy a politikai funkció (Róma megmentése) repítette is a csúcsra a 4. században. De már több mint száz éve a legütősebb drog a fogyasztás és a nacionalizmus kettőse, és bár az utóbbit nemrégen gazdasági és (net)kommunikációs oldalon már kikezdte a globalizmus, a 21. század még a nemzetek kora marad, a tömegek feletti ellenőrzés vezető tényezője változatlanul a nemzet lesz. Vélhetően háborúktól sem mentesen. Az eltolódás csak akkor fog megvalósulni, csak akkor képződik új paradigma, ha a tömegek feletti kontroll biztosítható lesz globális méretekben egy új logika mentén. Igaz mindenesetre, hogy a nemzeti elitek küzdelme a jövő globális oligarchiájával már megkezdődött.

Még egyszer: az elit és a tömeg közötti harc irányítja a világot (Mosca). Addig nem lehetséges a globalizmus konszolidációja, amíg a tömegek feletti uralom nem biztosítható globális méretekben egy globális intézményrendszerrel. Ha a tömeg veszélyessé válik (pl. politikai lázadás, éhezés, túlszaporodás vagy egyszerűen egy nemzeti elit meggyengülése fenyeget), az elitnek közbe kell lépni (pl. gazdasági válságokkal és újratervezéssel, rendpárti intézkedésekkel, háborúkkal). Ennek a színtere ma még akkor is a nemzet, ha a globalizmus részleges előrehaladásával időről-időre gazdasági világválságok törnek ki (igaz, szigorúan nemzeti -- konkrétan amerikai -- érdekből), hiszen ezeket változatlanul szuverén nemzeti intézmények kezelik, amelyek viszont diszfunkcionálisak. Az ilyen válságok ezért rendre elhúzódnak, viszont folyamatosan feszítik a nemzeti kereteket.

„A demokrácia legfelemelőbb tulajdonsá­ga pontosan az, hogy intézmények közé szorítja a tömeg ön­kifejezését: a nagyobbrészt műveletlen köznépet egyedeire bontva szavazófülkékbe tereli, ahol messze kisebb kárt tud tenni, mint az utcákon összeverődve és felajzódva. A kapita­lizmus ugyanezt a tömeget egyenvágyakhoz láncolja, és na­gyon helyesen megtervezi az életútjukat a bölcsőtől a sírig an­nak érdekében, hogy egymást irigyeljék és bámulják ahelyett, hogy egymás vérét ontják." -- írtam a Magyar Hírlapban egykor, Bayer Zsolt úr meg is szólt miatta -- de úgy szólt meg, hogy közben egyetértett velem. Az igazság rettenetes: megdöbbentő és nem lehet ágálni vele szemben. Bayer is ezt érezte.

Azóta azonban a helyzet még rettenetesebbé vált, amit nem mások ismertek fel, mint a nevezett úr elvtársai. Ma már az a helyzet, hogy a kapitalizmus alól kicsúszik a magyar társadalom alsó harmada, és rövidesen kicsúszik az alsó fele. Az egyenvágyak már nem kelthetők fel, mert megszűnt a reménye a kielégítésüknek. Belátható időn belül a magyar társadalom egésze nem állítható vissza az emelkedési pályára, a leszakadók száma minden bizonnyal nőni fog. Nem lesz ennyi munka se, mint ma, az állami élősködés még reménytelenebbé teszi az alsó harmad helyzetét, mint amit az adott gazdasági környezet indokolna. A társadalom egyharmada a domináns (ellenőrzési) logika szerint fölösleges -- sőt rosszabb: csak nagy társadalmi áldozatok árán lehet vele mit kezdeni, ezért veszélyforrás. Több mint 3 millió magyar ember Magyarország számára potenciális nemzetbiztonsági kockázatot jelent -- az állam pedig reagál, de hogy? Jogot alkot, fejleszt a büntetésvégrehajtásban, közmunkára költ, közoktatást zülleszt, és kiegészíti a rendőrminiszteri portfóliót a titkosszolgálatokkal. Mindent csinál, csak integrálni nem akar. Ezt a helyzetet az egymást követő bal- és jobboldali kormányok idézték elő Magyarországon, de nem ismeretlen ugyanez a helyzet európai és világszinten sem. És bár mindenhol jelentősen orvosolható lenne a probléma, a különböző szintű oligarchiák szándékosan -- a mondott logikát érvényesítve -- nem orvosolják, mert azzal veszélybe kerülne az uralmuk.

A vallás után Magyarországon a kapitalizmus is erőtlenné vált: maradt a nacionalizmus mint az evilági irányultságú vallások legszívósabbika. A mai magyar kormány elveszítette a kapitalizmust mint a tömeg feletti kontroll legfinomabb, leghatékonyabb eszközét. A harc megkezdődött a -- kapitalizmuson kívüli -- rendpárti (magyarán büntető-elnyomó) alternatívák között a tömegek lázadásának megelőzésére. Ennek részeként a Fidesszel konkuráló, neki mintát is adó, ugyanakkor általa (még) manipulált és (pintérileg) ellenőrzött újromantikus mozgalmak, purista fasizmusok kapnak lábra (Jobbik, Magyar Hajnal), amelyek ma még erősen erkölcsi töltetűek, de ha hatalomra kerülnek, a szokványos módon kezdik el majd érvényesíteni azt a vastörvényt, amely a híveikkel szembefordítja és az egykori ellenfeleikkel szemben kiegyezésre kényszerítik őket. Részeivé válnak az oligarchiának, létük legfontosabb szempontja a hatalmuk megőrzése lesz, az erkölcsi alapállásuk megroppan -- csakhogy a hatalmukat egy diszfunkcionális, anómikus társadalomban egyre inkább csak kapitalizmuson kívüli eszközökkel tudják majd megőrizni, a szegényeket és a reményteleneket mind nagyobb számban kell féken tartaniuk büntető-elnyomó eszközökkel, ami újabb szélsőségeket szül -- és így tovább. Amíg valakinek eszébe nem jut, hogy milyen jó eszköz is az ördögi körből való kilépéshez pl. a hódító háború. 

Az oligarchia mindig összeáll. A tömeg mindig veszít. A konzervativizmus mindig népszerűtlen. A tanulság: a panglossi világ, a lehető világok legjobbika a sok tulajdonos kapitalizmusán, az innováción, a lehető legtöbb embert bevonó értékteremtésen, a szubszidiaritáson és a hatalmak elválasztásán alapuló demokrácia. Újra el kell kezdeni ezt növeszteni, a rendszernek csak sokkal rosszabb alternatívái vannak. Lehet, hogy a tömeg mindig veszít az elitjével szemben, de nem mindegy, mennyit. A kapitalizmus politikai programjára van szükségünk, ami jelenleg még nem áll rendelkezésre. Ennek kell tudnia megküzdenie azzal a paradoxonnal, hogy miként lehet elfogadtatni egy rabul ejtett, autonómiájától megfosztott, teljességgel kapitalizmus-ellenes néppel a kapitalizmust.