A Mandiner szerkesztőségének március folyamán több részletben közzétett alapvetése nyilvánvalóan közel áll hozzám, és fontos vállalkozásnak tartom, hogy a szerkesztőség ezekkel a bejegyzésekkel -- amellett, hogy önmaga identitásán dolgozik -- megpróbálja integrálni egy lehetséges jobbközép politikai kultúra széttartó darabjait. A jobbközép politikára elképesztő hatással van Orbán Viktor személye és -- meggyőződésem szerint -- helytelen, hosszú távon káros politikája, ami megnehezíti a Mandiner elkötelezettségének érvényre juttatását egy olyan politikai kultúra iránt, amelyben "nem a gondolkodó embereknek kell meghatározniuk magukat a pártok dimenziójában, hanem a politikának az ország jövőjét érintő kérdésekben."
A Mandiner szerkesztőségéről a közzétett írásfüzér alapján minimum el lehet mondani, hogy a lényegi kérdésekben nem osztja Orbán világképét: ellene van (adott esetben más szavakkal jelölve őket, de félreérthetetlenül) az etatizmusának, a civil társadalom gyarmatosításának, az etnicizmusának, a piacgazdaság és a polgári szabadság eszméivel szembeni implicit kampánynak, a '89-es alkotmány leváltásának és a jogbiztonság megrendítésének, a kontraproduktív, elavult nemzetpolitikai agressziónak, a helytelen, önfelmentő emlékezetpolitikának és történelmi mítoszoknak, az alacsony hozzáadott értékű iparágakra koncentráló gazdasági stratégiának stb.
Kritizálja az Orbán-adminisztrációt olyan kérdésekben, mint az azonos nemű párok jogegyenlőségének megtagadása (eltekintve az örökbefogadástól, amit a Mandiner sem adna meg), az állambiztonsági múlt feltárásának szabotálása, a cigányintegráció felé tett markáns lépések elmaradása, és az oktatási rendszer átalakítása (amennyiben lefelé nivellál és visszafordult a modernizáció útján).
Találtam az írásokban jó néhány innovatív megoldást: a polgári házasság vitatható kiváltását templomi esküvővel, javaslatot a gyerekek választójogának érvényesítésére, illetve nagyon osztom a szubszidiaritás minden téren való erősítését.
Más -- a fejezetekhez tartozó -- ügyekben viszont a Mandiner akár semmitmondó is vagy egyenesen hallgat, ilyenek pl. az országból való elvándorlási tendencia erősödése és ennek várható hatásai a belföldi magyar értékteremtő erőre, a tandíjkérdés, a state capture és az intézményesített korrupció, a társadalmi rétegek közötti jövedelem-átrendezés szociális, etikai, gazdasági és politikai vetületei, az elit iránti bizalom teljes megbomlása, a szegénység, a szélsőségek megerősödése, és hallgat általában a magyar társadalomban tapasztalható alapvető anómiáról. Kifejezetten gyengének találtam a gazdasági fejezetet, amely szinte egyáltalán nem foglalkozik makrogazdasági, növekedési és versenyképességi kérdésekkel, alig valamit az államháztartási szerkezet 25 éve húzódó átalakításának lehetséges útjaival, vagy általános értékteremtési stratégiával. Meglepőnek találtam ugyanakkor, hogy önálló fejezetet szentelt a szerkesztőség a honvédelemnek, különösen, hogy az meglehetősen semmitmondó lett. Hiányoltam ehelyett egy tágabb európai és külpolitikai fejezetet, amelyben a honvédelem is szót kaphatott volna, nem beszélve a tágabb nemzetbiztonsági kérdésekről, az orosz orientációról stb.
A Mandi ugyanakkor szorgalmaz egy csomó dolgot, amelyben Orbánék -- noha belefogtak -- késlekednek vagy felületesek, gondolok itt a tényleges bírósági reformra, az e-közigazgatás megerősítésére, az adóigazgatási és a közmunkarendszer javítása, a vállalkozási szabadság megerősítésére, a KKV szektor versenyfeltételeinek javítására -- amivel mind egyetértek.
A szerkesztőség egyetért az Orbán-kormánnyal néhány kritikus kérdésben: a magyar kisebbségek autonómiájának napirenden tartásában (meglehet nem osztják a felülről lefelé irányuló, egyébként elég kaotikus akarat érvényre juttatását a helyi nézetek ellenében), az egykulcsos adóban, és a hallgatói szerződések fenntartásában (noha ez nyilván ellent mond a munkaerő szabad áramlása európai elvének, bajosan indokolható a közteherviselés jelenlegi szisztémájában, amelyben a közszolgáltatások fedezésére nem címzett adókat fizetünk be egyik területen sem, illetve orvosolható lenne a tandíjkötelezettség bevezetésével) stb.
Összességében -- bár nem ehhez képest határozza meg a programját -- a szerkesztőség elég ambivalens, inkább kritikus az Orbán-kormánnyal kapcsolatban, röviden: nem gondolja, hogy ez a kabinet polgári, jobbközép politikát vitt volna. Hogy milyet vitt, azt nem tudjuk meg, mert a Mandiner adós marad egy erős politikai fejezettel, amelyben a magyar politikai rendszer teljesítményét boncolgatták volna 2008-tól kezdődően, és nem tekint ki a 2018-ig várható fejleményekre sem. Mivel hiányzik néhány, a polgári fejlődés szempontjából fontos fogalom (kapitalizmus, modernség, individualizmus, civil társadalom, kereszténység, autonómiák stb.) elméletibb megszólítása is, nyugodtan mondható, hogy a Mandiner kezdeményezésnek nem volt célja egy koherens (ha nem is szisztematikus) politikai gondolat kifejtése.
A szerkesztőség tervét üdvözlöm tehát, de a kivitelezésben -- még a saját, szerényebb, inkább köz- és szakpolitikai céljaihoz képest is -- találok hibákat. Még így sem vált világossá a műfaj, mert sok területen csak jelzésértékkel jelentek meg témák, egyes témák elmaradtak, kifejtésre pedig sehol sem jutott tér, egyszóval inkább beszélhetünk egy szkeccsfüzérről, egy ízlés megmutatkozásáról, mint köz- és szakpolitikai rendszerről. Ennek ellenére az irány világos is: megtörtént egy nyugati típusú, a nyugati civilizáció értékrendjébe illeszkedő polgári, konzervatív liberális, néhol nemzeti liberális jegyekkel színesített szellemi közeg felmutatása. Ami jó. Köszönet és gratuláció érte. Kérdés, nem akarna-e a Mandiner előrébb tartani már ennél.
A vállalkozás legfontosabb ellentmondását ebben foglalnám össze: úgy kezel egy lehetséges jobbközép, polgári konzervatív politikai programot, mintha a filozófiai konzervativizmusban mozogna: szellősen és inkoherensen, ízlésként. Ezen érdemes lenne javítani, mert egy dolog a konzervatív habitus és hajlam megtalálása magunkban és az elméleti filozófiától való elzárkózás, és más a politikára felvértező, politikai cselekvőképességet biztosító politikai program. Ez utóbbinak bizony szisztematikusnak kell lenni, relevánsnak és implementálhatónak a hazai környezetben. Az arra való reflexió tehát fontos lett volna mintegy az utolsó fejezetként, hogy a bevezetőben említett identitással mit akarunk kezdeni. Megragad egy szellemi műhelyben vagy politikaformálóvá akar válni.
