A kormány legnagyobb jótette velünk az volt, hogy jobban megismertük önmagunkat. Világossá vált, hogy ez ugyanaz a nép, amelyik hagyta elgázosítani a zsidó honfitársait, ugyanaz, amelyik villámgyorsan kiegyezett a tömeggyilkos Kádárral, ugyanaz, amelyik napsütéses időben a kisoroszi parcelláját túrja ahelyett, hogy választani, netán tüntetni menne. Orbán felbecsülhetetlen érdemeket szerzett az önmagukról alkotható maradék illúzióink tönkreverésében. 

Másfelől a történetet úgy is meg lehet közelíteni, hogy Orbán összetörte azt a jogállami struktúrát, amelyik egy félig civilizált, félig nyugatos népet megóvhatott volna önmagától, és ránevelhetett volna szívós munkával a minőség, szabadság, a tulajdon, az autonómia, a közösségek, a pluralizmus és a tolerancia megbecsülésére. Ahelyett hát, hogy összetörte volna az illúzióinkat, bizony táplálnia kellett volna őket, hogy azok idővel valóságba csapjanak át.

Orbántól tudtuk meg azt is, hogy nem lehetünk biztonságban sem magunktól. Ez a nép -- pontosan az említett hiányosságai miatt -- egy, az övétől eltérő logika szerint működő világban önmagát kezdi el felfalni, mert kifele nem tud érvényesülni. Elüldözi a gyengébb idegrendszerű vagy egyszerűen csak békére és alkotásra, vagy még egyszerűbben megélhetésre vágyó övéit, belehajtja fejét agresszor urai jármába. Öngyilkos, és közben azt hiszi, hogy teremt. És természetesen boldog ettől. 

Megtudtuk Orbántól, hogy milyen sokat számított volna egy felelősen felépített és vezetett oktatási rendszer, amelyben nem mérnöknek és orvosnak készítik fel a gyerekeket, hanem mindenekelőtt embernek és honpolgárnak. Milyen sokat számított volna, ha egy ilyen oktatási rendszerből kikerülő nép elkezdi levetkezni magáról borzasztó közéleti értelmisége befolyását. Amelyik polgárian tud gondolkodni és képes megvédeni magát a beteg eszméktől és a többségében maffiózókból és őröltekből álló politikai osztálytól.

Megtudtuk tőle, hogy e nép közösségi és politikai kompetenciái nem csak jobboldalon, hanem ugyanannyira a baloldalon (magyarán teljes reprezentatív egészében) sérültek és fejletlenek. A baloldal ugyanúgy nem tudott regenerálódni a 2004 óta tartó pusztulásából, ahogy a jobboldal sem tudott emancipálódni a vezérkultusz alól, és a liberalizmus sem a húsz éve tartó hanyatlásából. A baloldalnak és a liberálisoknak is Orbán kellett ahhoz, hogy egyre nagyobb erővel ráismerjenek önmagukra.

Orbántól tudtuk meg, hogy nincs alternatívája a nyugatos, viszonylag erős társadalmi kohézión alapuló piacgazdaságnak. Ami ugyanis ma folyik, arról teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a legcinikusabb ezrek további vagyonosodását és milliók állati sorba süllyedését hordozza magában.

Megtudtuk, hogy az egyházi hivatalosságok (néhány sporadikus megnyilvánulást leszámítva) vegyesen számítóak, műveletlenek és ostobák, nem áll távolt tőlük végeredményben a halál szolgálata.

Megtudtuk Orbántól, hogy az EU egy rakás bürokrata, korrupt politikus és pénzember befolyása alatt áll, eszmei állapota egy üres csigahéjra emlékeztet, és annyi tisztelet érdemel körülbelül, mint a NYSE előtti bronzbika. 

Megtudtuk végül Orbántól, hogy nem vagyunk nemzet. Ez a projekt a jövőbe tolódott.

Megtudtuk, hogy még bármi történhet velünk. A történelemnek távolról sincs vége.

És megtudtuk, hogy magunkra maradtunk. A magyar társadalom szemben a saját politikai osztályával, az EU-val, önmagával. Azért ez nem semmi tudás.  

Ezeket tudtuk meg sok más lényegtelen dolog mellett. De vissza lehet jönni ilyen mélyről is. Vivat profesore!