Orbán sokkal többet tett a magyarság önismeretéért, mint bármelyik kripto-radikális liberális és posztkommunista demokrata. Neki hála -- minden irónia nélkül mondom -- megszabadultunk néhány illúziónktól, és megtudtuk:
1. Még egy darabig döntően Horthy és Kádár népe leszünk. Szent István és Széchenyi halott fehér emberek, a legjobb esetben is teljesen érdektelenek. Ady és Bibó nemzetellenes, elhallgatandó.
2. A Nyugat ezer év után már nem kötelező orientációs pont, és ezt csak kevesek bánják.
3. A függetlenség a valóságtól lehetséges, sőt tömegeket hoz lázba. Az önkritika és a tanulás nemzeti alapon kerülendők.
4. A társadalom alsó fele a teljes szellemi és anyagi nyomora ellenére okán nem lázad fel semmilyen, még a legszembeszökőbben igazságtalan, korrupt, elnyomó rezsimmel szemben sem, ha a tudásról leszoktatják és egy alkalmas mítoszra rászoktatják. Ez utóbbit (érthetően) szívesen veszi.
5. A politikai osztály (politikusok, sajtó, a kulturális káderek, a felső bürokrácia, az önkormányzati elit, és a velük összefonódott plutokrácia és járadékos kaszt) nem a társadalmat szolgálja, hanem észrevehető egységben nagyrészt a saját túlélését, befolyását, jólétét. Úgy reprezentál, hogy prezentál. Úgy választható, hogy ugyanaz.
6. A közepet, amely a nyomorgók és a kiváltságosok között az egyetlen változásban érdekelt erő lehetne, csak elenyésző mértékben érdekli a közjó. E réteg erkölcsi maximája az önzőség. Kivételek persze mindegyik rétegben akadnak akár tízezrével is, de mindent összevetve nem számottevően.
7. „A HÁBORÚ: BÉKE: A SZABADSÁG: SZOLGASÁG: A TUDATLANSÁG: ERŐ”
8. A gyerekkor hazugság. A történelmünk hanyatlás. A nemzet nincs.
