A nemzeti oldal szerint ez a kérdés szükségképpen értelmes kell, hogy legyen (különben mitől lenne az oldal "nemzeti"). A nemzeti oldal természetesen téved, a kérdés értelmetlen (és a nemzeti oldal értelmetlenségekkel traktálja a híveit). A blognak ma megváltoztattam a beharangozóját, az egyszerűség kedvéért idemásolom:
„Míg más parlamentáris országokban a jobboldal általában a józan és megfontolt konzervativizmust, a tradíciókhoz való ragaszkodást tekinti hivatásának – nálunk a magát jobboldalinak nevező kormányzati rendszer ezekkel ellenkező törekvéseket mutat. Alkotmányjogi téren a parlamentarizmus elsorvasztása és látszatparlamentarizmussá süllyesztése ennek az állítólag jobboldali kormánypolitikának egyik fő célja. A vezérkedés, az egy akarat érvényesülésére felépített és minden bírálat elnémításával kialakított nemzeti egység, másrészt gazdasági téren az individualista gazdálkodást mindinkább elfojtó, egy újfajta kollektivizmus felé elhajló, sokszor már a magántulajdonba is belenyúló törekvések: nehézzé teszik egy konzervatív politikus számára, hogy ezzel a jobboldallal azonosítsa magát.”
Gróf Apponyi György magyar konzervatív főúr 1935 decemberében írta ezeket a sorokat, amelyek nyilvánvalóan megállnák a helyüket ma is. Ez a magyar konzervatív álláspont. A 180 évvel ezelőtti, a 80 évvel ezelőtti és a mai is. Mert van konzervatív tradíciónk. De a fő különbség gróf Apponyi és Rogán Antal (stb.) között nem annyira az előbbi biztos megállása a civilizációban (Apponyi elutasította már az I. zsidótörvényt is, ami Rogán stb. szerint a történelmünk vállalható és arkangyali része), hanem a rogánok tényleges érdektelensége a civilizációs kérdések iránt. Az érdektelenség az iránt, hogy ilyen kérdések vannak és számítanak. Miért mondom ezt?
Egy másik, a címben jelölt párost véve alapul, Orbán úr gimnáziumi alapszervezeti KISZ-titkárból a baloldali radikalizmuson keresztül jutott el a nemzeti retorikájú oligarchia vezéri állásába. Gyurcsány úr az osztálytársadalom megszüntetésének kínzó vágyát leküzdve ugrott bele a privatizációba, élte egy darabig a magyar tőkések életét, majd örömmel fedezte fel magában a szocdemet, csak azért, hogy mára felpróbálhassa a polgári demokrata bürkét is. Mind a kettő úgy hajlik erre meg arra, ahogy az érdekei diktálják. Gróf Apponyi (előtte és körülötte br. Sennyey, gr. Bethlen, gr. Széchenyi György, gr. Klebelsberg) hitt valamiben, amit fel nem adott volna a politikai hatalom minden áron való megtartásáért cserébe (vö. jellem), miközben a társadalmi státusánál fogva nem is nagyon tudott volna lemondani erről a hatalmáról -- bár idővel kisemmizték belőle. A kisebb-nagyobb rogánoknak a jellem nem adatott meg, a világ megengedi, hogy enélkül is hatalomba kerüljenek, ergo megtehetik, hogy egy gyenge, a hagyományai és vágyai káoszában élő népet vég nélkül manipuláljanak a felelősségérzet leghalványabb jelei nélkül. Ezért fog megkönnyebbülni a világ, és fogja elfelejteni őket körülbelül egy héttel azután, hogy visszavonulnak a Vuitton táskákkal kirakott magánéletükbe -- de mi marad utánuk?
A jellem halott, az ördögök megfékezésére szolgáló rendszert szétverték. A magyar népnek elfogynak az erőforrásai, miközben a fenyegetés vele szemben ciklusról ciklusra nő. Az üresség félelmetes.
