Az országot 2008-ban "éppen csak megérintő válság" (Király Júlia, MNB-alelnök, szakértő No. 3447) találkozása a több éves gazdaságpolitikai csődtömeggel mély likviditási és növekedési válságba taszította az országot. A 2010-es állapotunk azt jelzi, hogy sem a válság értékelésében, sem a kilábalási lehetőségekben nem volt tudatos konszenzus. A magyar társadalom elutasította ugyan az addigi politikát, de nem szembesült a tényleges teendőkkel: a közbeszéd a nemzeti populizmust támogatta és juttatta hatalomra, noha annak a tartalma akkor is üres volt, mára pedig rendkívül károssá és félrevezetővé vált.
2014-re elvált, hogy a gazdasági fundamentumok és a gazdaságszerkezet kórós egészségi állapotát (kicsi, nyitott gazdaság, gyenge nemzeti tőke, gyenge termelékenység, feketegazdaság) az állam amúgy is aggasztó parazitizmusának (túladóztatás, korrupció, állami intervencionizmus, eladósodottság, alacsony hatékonyságú államháztartás) tovább romlásával elhúzódó kómába lehet lökni. Az autonómiákban, a jogbiztonságban, a közteherviselés rendszerében, a megújulási képességeinkben, a nemzetközi viszonyainkban stb. bekövetkezett súlyos rombolással szemben lassan négy év után (!) sem látszik a mérleget valamennyire is egyensúlyban tartó alternatív reformprogram -- ami persze nem is meglepő egy olyan kormányzati miliőben, amelynek egyetlen célja a hatalomközpontosítás és a Főbácsi erejének aggasztó kiteljesítése. Az elért "eredmények" nyilvánvalóan nem eredmények, bármilyen jelen idejű költség/ár vizsgálatnak vetjük is alá őket -- és főleg nem azok, ha a jövőbeni hasznok elmaradását is ideszámítjuk.
Mindez több-kevésbé köztudott és valamelyik vetületében nap mint nap megjelenő vélemény az ellenzéki publicisztikában. Nem nagyon beszélünk azonban a tényleges lehetőségeinkről. Bajnai pl. a realizmus jelének tartja, hogy milliónyi új munkahely helyett csak 220 ezerről beszél (és hogy jött ki ez a szám, szakértők?), holott a 220 ezerre sincsen semmilyen remény (a versenyszférában mármint). A nyugati gazdaság növekedése az elkövetkező öt évben biztosan nem fogja meghaladni a másfél-két százalékot, miközben a belső munkanélküliség óriási és a termelékenység tovább nő, a Távol-Kelet továbbra is versenyképesebb alacsony hozzáadott értékű termelésben (is), semmi okuk arra, hogy komolyabb működő tőkét idehozzanak, további térségek várnak a világgazdaságba való bekapcsolódásra stb. -- de ami a legfontosabb, a magyar gazdaság vonzereje (válasza arra az egyszerű kérdésre, hogy mi a bánatos francért jöjjön ide a tőke) definiálatlan.
Az ország rövid- és hosszútávú növekedési fundamentumai egyaránt hiányoznak. Se az elitoktatás, se a KF, se a szakmunkásképzés nincs olyan állapotban, amelyről ma meg lehetne mondani, hogy mi akarunk lenni 10-15 év múlva. Néhány szigetszerű hatást leszámítva a magyar tulajdonú agrárszektor, ipar, és a tercier szektorok külön-külön is évtizedekkel vannak elmaradva a fejlett világtól (folyamatminőségben, hatékonyságban, menedzsmentkultúrában, technológiában, az ellátási láncukkal való integrációban, likviditásban). Az országról nincsen -- nemhogy konszenzusos, de -- semmilyen versenyképes jövőkép. Van viszont elképesztő önbecsapás. Az ideérkező befektetések még mindig jobbára az európai mérce szerint alacsony munkaerőköltségek és az EU tagságunk kettős előnye miatt jönnek -- és ezt is csak akkor, ha a jogbizonytalanság kiváltotta magasabb kockázatot sikerül adókedvezményekkel, a nyilvánosság számára ismeretlen ösztönzőkkel és stratégia szerződésekkel (?) ellensúlyozni, ami további veszteségeket jelent. Az állam tehertétele kriminálisan nagy. A nemzeti valutánkat manipulációs célokkal tartjuk. Semmi sem olyan, amilyennek mondják vagy amilyennek lennie kellene.
Egyik párt sem mondja el azok közül, amelyekre majd szavazhat a nagyérdemű, hogy kb. 99%-os a valószínűsége annak, hogy az ország az elkövetkező parlamenti ciklusban az ilyen vagy olyan mértékű lecsúszás állapotában marad -- nem lennék meglepve, ha 2018-ra stabilan elénk kerülne Románia az egy főre jutó GDP-ben, a fejlettebb régiós országoktól való elmaradásunk pedig további 5-7%-kal nőne, a rossz fundamentumokon túl azért, mert a gyenge kereslet mellett a forrás és az eszköz oldalon is egyre erősebb verseny van kialakulóban, amelyben az ilyen felkészületlen országok, mint a mienk, egyre nagyobb relatív hátrányra tesznek szert. Ennek elkerülésére gyakorlatilag semmilyen lehetőség nincs a jelenleg ismert gazdaságkoncepciókkal.
A pártok? Az ország lecsúszásáról hallgatnak, nem ismertetik a valós munkaerőpiaci lehetőségeket (a versenyszektorban foglalkoztatottak száma jó esetben is stagnálni fog), növekedni fog a szegénység, tovább romlik a közszolgáltatások színvonala, legfeljebb csak abban lehet különbség, hogy az újraelosztásban ki jár majd jobban és rosszabbul, viszont az állami forrásokért folyó harc ennek következtében egyre gátlástalanabb lesz (igen, akkor is, ha a nyomorult MSZP és a balos paraziták jutnak hatalomra), ami további korrupciót és hatékonyságvesztést fog okozni. Az állam fenntarthatatlan ballasztja elképesztően, multiplikációs hatásokon keresztül rombolja a magyar társadalom lehetőségeit.
És ennek ellenére még mindig Gyurcsány és Orbán személyében nyilvánul meg ennek az országnak minden közbölcsessége, akikben egy szakadék választja el egymástól a politikusi és az államvezetői képességeket, a magyarokban meg az előbbi túltengése rendre elhomályosítja és bocsánatossá teszi az utóbbi hiányát. Ami 2004 óta, a hozzájuk köthető években folyik itt, az olyan mérvű lemaradást és versenyképességvesztést okozott az országban, hogy az belátható időre kilökött minket az EU-maghoz felzárkózó közép-európai országok közül. De ez a két ember még mindig szívósan velünk van, a társadalom tovább jutalmazza őket. Öngyilkos temperamentum. Se gazdasági, se politikai stratégiánk.
A holnapi poszt a Polgári Konzervatív Párt politikai ajánlatát fogja tartalmazni a magyar választók felé. Egyebekben ajánlom ezt 7:37-től.
