Először is felejtsük el a polgárt abban az értelemben, ahogy a fiatal demokraták (fel)használják: a kis- és középvállalkozóként méltánytalanul megadóztatott, bizonytalan jogi és stagnáló piaci környezetbe taszított, eszetlen bürokráciával keserített, vevői körétől megfosztott, korrupcióra kényszerített, majd állami kegyelemkenyéren etetett magyart.
Vagy munkavállalói mivoltában: minimális (méltányos) szervezkedési jogaitól megfosztva, közalkalmazottként állami rabszíjra fűzve és életpálya gyanánt egyetlen országos munkaadóhoz rendelve, silány nyugdíj- és egészségügyi ellátásba kényszerítve, munkaadójával együtt finanszírozva egy korrupt állam intézményrendszerét, miközben kötelező hálára kényszerül (míg a tudatlanabbja természetesen hálát érez) az állam által visszaosztott szociális "vívmányokért".
A polgár először és mindenekelőtt az autonómia lehetőségét követeli. Az autonómia lehetősége döntően az államtól való gazdasági, szociális és morális függetlenséget feltételezi. Az autonóm polgár a jelenleginek legfeljebb a felét akarná adóban megfizetni, miközben örömmel vállalja a nyugdíjának, egészségbiztosítási ellátásnak és gyermekei tandíjának legalább részleges finanszírozását, mert tudja, hogy a nála maradó rész sokkal hatékonyabban fordul értékteremtő, versenyképes szolgáltatásba, és állami működési oldalon további megtakarításokat tesz lehetővé.
Az autonóm polgár nem kívánja finanszírozni a veszteségesen kezelt köztulajdont, a versenyellenes közbeszerzéseket, a versenyképtelen közmunkát, minőségellenőrzés nélkül a közszolgáltatásokat és a közszolgákat, a jelenlegi átláthatatlan rendszerben a köztisztviselőket, és a totálisan torz állami önkép részeként felhízlalt közkullancsok széles táborát a sajtószolgáktól a pártlakáj Kossuth-díjasokig. Úgy véli, hogy a mai magyar gazdaság egyetlen hatalmas korrupciós medence, amelyben se a munkaerőnek, se a szolgáltatásoknak, se a közszférának nincsen reális ára. Az állam piactorzító, korrupt keze minden értékcserén rajta hagyja a nyomát, piacképtelen léhűtők légiói közpénzen gazdagodnak Vuitton-táskáktól kezdve bekötő utakon át stadionokig, készpénztől részvényeken át mindennel, amivel csak nem szégyellenek, miközben a társadalom és a közösségek fuldoklanak a pénztelenségtől és a perspektívátlanságtól.
Az autonóm polgár nem akarja viselni az állam fizikai és morális agresszióját sem. Az államra úgy tekint, mint a leghájasabb, legnagyobb hangú, legrészegebb pauperre az ivóban, aki mindig mások rabolt pénzén vedel, közben nagy hanggal dicséri magát, tolakszik, kioktatja a kocsma népét, rendszeresen odahány a pultra, és nem tisztítja ki maga után a WC-t.
A polgártól az autonómiájának ezen a kezdetleges fokán is elvárják, hogy a korrupt államot és az egész háztartását eltartsa. Ő fizeti a ladikot, a révészt, a kikötőt, az innenső- és a túlpartot, lassan már a Dunát is. A ladikba mégis bemászott a fenti háromszáz kilós büdös, arrogáns potyautas, pusztán a tömege miatt elsüllyesztéssel fenyeget, és még nagy hangon dirigál is.
Az autonóm polgárnak még sincsen politikai képviselete. Hát lesz!
