Gyorsan átfutva a 2014-es költségvetés tervezetét, megnyugodtam: jut pénz a Piarista Rendtartomány fejlesztéseinek támogatására, a Győri Evangélikus Egyházközség Insula Lutherana fejlesztésére és a tucatnyi standionra és sportcsarnokra is (baráti városokban, persze melyik nem az), nem akarom címkézni mindegyiket, jó sok pénz. Több mint hajléktalanellátásra. Eközben némileg javul a szociális ellátás torz trendje, ami mára odavezetett, hogy a legfelső háztartási decilishez átlagosan 300 ezer forinttal több jutott szociális támogatásként (!), mint a legalsó decilisbe. Persze a gazdagokat ezentúl is jobban szereti majd a kormány, de a választásokhoz közeledve legalább felismerte, hogy van az országban 4 millió létminimum alatt élő is.

Jó látni azt is, hogy a folyamatos sakkozás közepette az állam egyre magabiztosabbá is válik, mert szereti és úgy érzi, képes meghatározni azt is, hogy az utolsó falu templomába mekkora harang kerüljön, kár, hogy elég ortodox módon (lásd tervgazdaságok) szereti ehhez egyre jobban központosítani a GDP-t is. Jövőre a központi költségvetés kiadási oldalának aránya meghaladja majd az 55%-ot (meggyőződésem szerint fölé tervezett bevétel mellett), miközben a versenyképességünk növelésére semmilyen elgondolás nem tűnik elő a tervezetből. Öles léptekkel közelítünk a '80-as évekhez e tekintetben is. Orbán Viktor agya mindent lát, a Szem mozgásban van.

Ez még akkor sem adna okot az örömre, ha nem lennének közben nagy és kis Nyergesek, Simicska és epigonjai, zuglói, szombathelyi és belvárosi kiskirályok, trafikosok és lónyál az utcán, nem a szoci alternatíva lenne a legerősebb, nem lenne manyup, szabadságharc, különadók, megannyi fenntarthatatlan intézkedés, amelynek a hatásait még a Szem sem látja. A költségvetés olyan feldobott kő, amely egyszer nagyon ortodox gravitációval fog visszahullani. Kockázati társadalomban élünk, amelyben az állam a legnagyobb kockázati tényező. Az állam és képviselői folyamatosan hazudnak (szorosabb témámnál maradva minden költségvetés-módosítás egy korábbi hazugság beismerése), korruptak és nélkülözik a megkívánt szakértelmet. Ez az állam terjeszkedik most tovább a jövedelemcentralizáció növelésével. Ennek következtében koncentrálódni fog a hazudozás, a korrupció és a hozzá nem értés hatása is: törvényszerűen tovább fogni nőni a társadalmat érő veszteség.

Nagyon szomorú látni a jelenünket, amelyben a politika viták arról szólnak, hogy ki mit kapjon (lehetőleg minél többet) az államtól. Bár elméletileg talán tudjuk, a gyakorlatban mégsem jelenik meg, hogy mindezt nem az államtól kapjuk, hanem a társadalmi össztermék elvonás alá kerülő része csak tesz egy kört az államon keresztül, amelynek éppen ezért semmi másnak nem kéne lennie ebben a tekintetben, mint egy információs, stratégiai és policy központnak, ehelyett azonban ezermilliárdokat emészt fel fölöslegesen: költ el önmagára, éget el rossz döntésekkel és korrupció formájában. Mármost milyen világ az, amelyben az állam névleges urai (a polgárok) közül milliószámra élnek napi betevő és perspektíva nélkül, miközben a megbízottjuk számolatlanul dobálja ki a pénzüket az ablakon?! Az állam, amelyik eleve a legnagyobb ellensége a hatékony társadalmi működésnek, ezzel a költségvetéssel még mélyebbre hatol be minden egyes ember bőre alá. Vakargatjuk, közben óbégatunk, ahelyett, hogy kimetszenénk.