Folyvást csócsáljuk ezt a témát, de megéri. Ebből tudjuk ugyanis meg, hogy mi hiányzik és mi nem, szóval ez nem csak afféle belterjes kis köldöknézés és bölcsészkedés.
Burke mestertől kezdve a konzervativizmus a racionális társadalommérnökséggel és az akaratelvűséggel szembeni politikai ideológia, amely állami gellert kapott, amikor -- főleg a kontinensen -- ellen-forradalmi ambíciói lettek. Ilyenkor jobbára a kereszténység biztosította a konzervatív pedigréjét (máskülönben viszont nagyon is forradalmi lehetett), miközben boldogabb angol-szász vidékeken egyszerűen az organikus társadalmi hagyomány alapján állt: t.i. konzervatív, mert ezt csinálja nyolcszáz éve, nyír és locsol, ápolja a van-t, a tapasztalatot, míg a kontinensen mindenki a legyen-nel és valamilyen aktuális megváltó eszmével van elfoglalva. A kontinentális konzervativizmus a tényekre és a valóságra nem tud reflektálni, a kontinensen ezek túl zavarosak voltak, ezért a megőrzendő, konzerválandó cuccot fellövi az égbe és belelövi -- tüntetéseken -- az agyakba, valóság helyett eszméket őriz, a valóságot pedig az eszmék nevében megerőszakolja. Konzervativizmus és forradalom így válhat eggyé de Maistre-től Szálasin át Orbánig az ilyenekben.
Mármost Magyarország egy kicsit komplikáltabb eset még az általános kontinentális szindrómához képest is. Itt az egyetlen organikus hagyomány a kereszténység és a (kvázi-organikus) nacionalizmus tandemje (ez eddig rendben), de az igazából már félholt, megújulni képtelen vagy száz éve, mert túl mélyen rágta magát beléje az etnicizmus (román-, tót-, cigány-, zsidógyűlölet) és az irredentizmus (a magyar nemzet koporsójában az utolsó szög). Emiatt a kernacinál károsabb dolog nincs is ebben a medencében. Nemzetrontó voltának nyilvánvalónak kellene lennie már mindenki számára. (Persze nem az.)
A kernaci olyan sziámi ikerpár, amelynek egyik tagja a másiktól kapja el a vérmérgezést, és már nem lehet tudni, ki kezdte. Kereszténység sincs már, a nacionalizmus is a nemzet (a modernizáció, a minimálkonszenzus, a szolidaritás, a kommunikációképesség, a nyugati integráció, a pontos valóságérzékelés) ellen hat, a budapesti sziámi iker mégis a konzervativizmusunk egyedüli tárgya, nóta bene bálványa. Na, ennek kéne sürgősen véget vetni, a bálványt ledönteni, haza menni és örülni.
A konzervativizmusunknak tehát nincsen méltó tárgya. De akik konzervatívnak mondják magukat, vagy önáltató zombi üzemmódban vannak (és erre büszkék), vagy nem is tudják, mit hiányolok. Egy tanácsom azért lenne: akik el akarnak indulni a Grál felkutatására, ne fogjanak országos eszmék kalapácsolásába. Térjenek vissza a forráshoz, Burke-höz: a konzervativizmus a társadalmi közösségek önvédelme az egoizmus és az állami voluntarizmus ellen, a csapatai kétfrontos harcban állnak. Tehát konzervatívok, kezdjetek közösségek szervezéséhez a szűkebb környezetetekben (meglássátok, mi hiányzik a legjobban Magyarországon, és mivel fogjátok kivívni a Vezér haragját)! A konzervatívok -- szemben az ilyen pedigréjű magyar ifjakkal és vénekkel -- nem a saját egoizmusuknak hódolnak az íróasztalok mellett, hanem megfogják a talicska nyelét (ősi, dakota), két gondolat helyett inkább egyet lépnek. Sok-sok praxis a sok teória helyett. Nem beszélve fantazmagóriákról, mint nemzet és kereszténység. Tudjunk már távolságot tartani!
