Az ok végtelenül egyszerű: nincs meg a hit, ami képessé tesz a szeretetre. Az Úr Jézus nem azért jött el, hogy figyelmeztessen az emberi létezés alapvetésére, miszerint az Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, hanem azért, hogy megváltson abból a közegből, amelyben nem működhetett univerzálisan a zsidók (és a szekuláris hellén filozófia) által ápolt hagyomány: a tisztelet hagyománya. A kereszténység az egymás iránti tisztelet helyett a szeretetre építette -- ha tetszik -- a szociológiáját.
A keresztények tradicionális zsidógyűlölete a súlyosabb keresztjükből fakad. A zsidók meg tudtak állni Isten előtt a saját parancsolataik (az egymás iránti tisztelet parancsainak) megtartásával, a keresztények azonban sosem tudtak érvényt szerezni a saját legfőbb parancsolatuknak, a szeretet törvényének. A zsidók sokkal jobb zsidók voltak, mint amilyen keresztényekké a keresztények válni tudtak. A zsidók, ha kellett, megálltak bárkivel szemben, bármilyen közegben a saját elveik alapján, ezért tiszteletet és gyűlölet volt az osztályrészük, mióta csak szétszórattak. Nem tettek úgy, mintha szükségük lenne az antropológiai (az ember mint ember iránti, isteni parancsra megvalósuló) szeretetre (biblikusan agapé), sőt kifejezetten megvetették ezt az igényt. A tragédiájuk ott vette kezdetét, amikor beférkőzött a soraikba az asszimiláció szelleme, és kezdték már maguk sem érteni a saját identitásukat. Pedig ez az identitás valóban és mélyen vallásos volt, a vallásból merítette az antropológiáját, és így volt ez egészen a 19. század közepéig, amikortól -- az asszimiláns zsidókat megkülönböztetendő az asszimiláló társadalomtól -- a társadalmi szegregáció logikája, megtartandó az elkülönítésnek valamilyen alapját, "faji" kérdéssé avatta azt, ami korábban vallási kérdés volt. (Nem érintem most a hosszú folyamat egyéb, pl. teológiai, vagy gazdasági összetevőit.)
Még egyszer: súlyosabb volt a kereszt, amit a keresztények felvállaltak, de vállalás volt -- ahogy Krisztus számára is az volt. Alig hiszem azonban, hogy ennek a vállalásnak a komolysága nyilvánvaló lett volna az utóbbi kétezer évben a keresztények zöme számára, úgyhogy amikor erodálódott a keresztény univerzum (mint kényelmes metafizikai adottság) a világból, a keresztény individuumok összessége nem tudott ellent tartani ennek a folyamatnak, mert a többségük személyes döntése a kereszténység -- az agapé -- komoly felvállalására nemleges volt. Egész pontosan az egyre bővülő zöm nem akart ellentartani. Ezek sajnos továbbra is kereszténynek hívták/hívják magukat, lejáratva előbb-utóbb azt is, ami a vallásból megmaradt, miközben az egyházak -- nem lévén maguk sem erősebbek, hogy finoman fogalmazzak -- asszisztáltak ehhez.
A hit és a szeretet a kereszténység logikájában két egymást erősítő képesség. A keresztények hite a szerető Istenben és az ő hasonlatosságára teremtett emberek iránti szeretet olyan, mint az érme két oldala. Ha nincs hit, akkor nem lehetséges a zsidó ember- és társadalomképet betölteni/meghaladni hivatott keresztény ember- és társadalomkép, viszont ha nincs megvalósult szeretet, akkor a hit nem mutatkozik meg a világban, nem tud erősödni és hódítani, elgyengül, elenyészik. A két kompetenciának egymás kellene erősítenie, ehelyett a tökéletlenségükkel egymást ássák alá.
A kereszténység jelenleg ebben az állapotban vergődik. A vergődésének semmiképpen sem oka a szekularizáció (az állítás egyébként maga is egy formállogikai bukfenc), ellenkezőleg: a sikertelen kereszténység a szekularizáció oka. Vagy még pontosabban, a sikertelen kereszténység maga a szekularizáció. Lehet, hogy a keresztünket eleve elméretezte az Úr, és az antropológiai szeretet* csak hiányként tud megmutatkozni ebben a világban. Lehet, hogy másképp kéne ehhez (újra) hozzálátni. Megnyugtató, hogy van nehezebb feladat Magyarország megtalálásánál is.
*Ismeretelméleti értelemben az isteni szeretet (agapé) az emberi genus-nak kijáró (antropológiai) szeretetként mutatkozik meg a világban. Vagy nem.
