Beavatás következik a magyar politikába, az ördöggel a részletekben. A logika szerint senki sem érhet el tartós hatalmi pozíciót Magyarországon, aki nem érez rá a magyar néplélekre, amely a politikában preferálja az ázsiai, premodern megoldásokat, tehát a hatalom megszerzése és tartós birtoklása nem egyéb, mint folyamatos közeledés (számos vargabetűvel és csalódások közepette) ehhez a néplélekhez, illetve lemondás mindarról, ami ezt a népet és a lelkét átvihetné Nyugat-Európába. (Illusztrációként a legnagyobb hazai lélekbúvár, OV fejlődésének etapjai, mellettük vastagon szedve évszámok, jelezve, meddig dominált az adott etap.)

0. Dics- és/vagy hatalomvágy (e nélkül a pálya el sem indul),

1. Radikalizmus 1993-ig (a legtöbb 20. századi konzi politikai élete hajnalán legalább vad radikális liberális volt, OV is 1993-ig, mások egyenesen komcsik, mint OV egészen fiatalon, már amennyire egy gimnazista KISZ-titkár komcsi lehet, nem tudom, én nem voltam),

2. Voluntarizmus (akarat- vagy vezérelvűség, itt szinonímaként, ami végigkíséri természetesen OV politikai pályáját, de a pályaív előrehaladtával egyre inkább kiirt mindent a maga és a nép közötti térből, úgy érzem, ildomos itt elhelyezni a fejlődési görbén, bár lehetne éppen az 1. állomás is),

3. Nacionalizmus 2002/5-ig* (kezdetben polgárinak és kereszténynek is nevezik, tök mindegy, mert se polgári nem volt, se keresztény, se nemzeti, hanem ún. antikommunista, leginkább pedig olyan, amelyik a politikai térben az MSZP-vel szemben definiálta magát, a szónak valódi immanens értéktartalma nincsen, aki ilyet keres, nem ismeri a politikum természetét, természetesen radikális, mint minden anti- és nacionalista politikai krédó),

4. Populizmus 2010-ig (végső rátalálás a zemberekre a 2002-es választási vereség és csalódás után -- "hogy a francba tudták ezek visszahívni a komcsikat?" --, az összes előbbi fejlődési fázis felszívása ebben, amelyet fontos azonnal elhatárolni a közjó idealizmustól: a populizmus a mindenkori választói erő kiszolgálása a közösség legfőbb javára való tekintet nélkül, a megváltás és a valódi modernizáló nevelés minden szándéka nélkül, olyan mozgalom, amelyik létrehozza a tömegbázisát a primitív ösztönök és a fentebb említett kategóriák csomópontjaiban, a.k.a. engineering of consent),

5. Etatizmus 2010-től (az összes eddigi fázis egyesítése a központi államszervezet iránti hódolatban, már megvalósult formájában erősen centralizált, autokratikus, vezérelvű, még előttünk álló szélsőséges aktualizációjában személyi kultusz),

6. Totális diktatúra (nem fenyeget, nem fenntartható, a magyar lélek szabadságharcosan kiveti magából, nem beszélve az EU-ról).

OV-t két fontos csalódás érte a pályáján, amelyik mindegyik közelebb vitte a magyar néplélek megértéséhez: 1994 és 2002, jellemző módon két elveszített választás. OV mindkét alkalommal lemondott valamiről a hatalom érdekében: először a a kritikusan értelmezett, mert radikálisan felfogott nyugati típusú liberalizmus képviseletéről, másodszor a kritikusan értelmezett, mert etnicista szűrőn átvezetett nyugati típusú konzervativizmusról. Annyit mindenesetre el lehet mondani 2013-ban, hogy a Nyugatnak már csak egy vívmányáról mondhat le: az alapjogok rendszeréről, amelyre természetesen szintén kritikusan tekint, de a felszámolásával már túllőne a célon, ami a hatalma stabilitása. Csak ezért nem teszi meg.

Tanulság: Magyarországon be lehet rendezni egy autokratikus rezsimet. Továbbmegyek: a magyar néplélekhez az autokratikus rezsim áll a legközelebb. OV a magyar néplélek legnagyobb mai ismerője és egyszersmind a legnagyobb formátumú áldozata. A több mint húszéves küzdelme során, amelyet a magyar néppel vívott, végül a dics- és hatalomvágya erősebbnek bizonyult az európai műveltség lankadatlan képviseleténél. Megadta magát nekünk. Too bad. Egy miniszterelnöktől erre volna a legkisebb szükség. És akkor nem beszéltünk még az államférfiról.

(PS. Idevág egy a mai nol-os publiból vett idézet Petőfi -- gondolom -- szabadszállási választási beszédéből. No, ilyet Orbántól még nem hallottunk... igaz, Orbán megnyerte a választásokat, nem úgy, mint Petőfi.

„A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti (...) ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék roszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimitanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: »ejnye, mégis derék ember ez a P (...), tegyük meg követnek«. Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságú ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”)

*Lehet érvelni mindkettő mellett (komolytalan samu hozzájárulása)