Lassan százéves jubileumát üljük az I. világháború kitörésének és vele egy összefüggő, a magyar történelemben páratlanul sok áldozatot követelő válságidőszak nyitányának. Száz éve, hogy a létbizonytalanság, az egzisztenciális félelem, a fenyegetettség, a leszakadás és a pusztulás napi élménye a magyar társadalom mindenkori túlnyomó részének, és ennyi ideje annak is, hogy az egymást követő rezsimek "megoldásai" csak egyre jobban torzítják az önismeretünket és a valóságérzékelésünket, egyre mélyebbre hajszolva a honi közösséget a Bibótól elhíresült zsákutcába, amelyben úgy rakódnak egymásra a frusztrációk, sérelmek és objektív problémák, hogy képtelenség a siker bármilyen reményével hozzájuk nyúlni.
Ma ott tartunk, hogy az ország nem tud jól választani. Az alapvetően etatista, tekintélyelvű, egalitárius (tehát NEM szolidaritás alapú egalitárius) többség természeténél fogva képtelen leszakadni az államról, amelynek a száz év alatt a bajai többségét köszönheti, képtelen a maga kezébe venni a sorsát, visszavenni az autonómiáját, átlépni a saját árnyékát -- tulajdonképpen fogalma sincs semmilyen alternatíváról az államszolgasággal szemben, azt nem tudja elképzelni sem. Az állam kártékonyságának (hazug, élősdi és agresszor, esetenként tömeggyilkos voltának) megannyi bizonyítéka sem elég ahhoz, hogy a társadalom visszalépjen egyet, és elgondolkozzon arról, hogy érdemes-e ezt az utat járni továbbra is, amelyen a parányi kisebbség diktatúrája, a társadalmi erőforrások folyamatos felélése, a körkörös hazugságok és a közjó feláldozása minden meglepetés nélküli napi élmény.
Az állammal szemben egyszerűen nincsen gondolati eszközünk, politikai hagyományunk, kompetenciánk. A szolidaritást nélkülöző egók az autoritáshoz való versengő viszonyukban kapcsolódnak egymáshoz, kiscsoportos és szociális kompetenciáikat az állam mesterségesen alacsonyan tartja, úgyhogy tulajdonképp alig képezünk társadalmat (a magyar "közösség" fikciókból és mítoszokon él), amely aztán valamennyire is autonóm lehetne az állammal szemben. Az állam megoszt és egymásnak ugraszt, nem ismerjük sem a személyes autonómia élményét (ami az angol-száz országok motorja), sem a szolidáris közösségét (Észak-Európa).
Így az általános, és különösen a közgazdasági műveletlenség, a sérelmi politizálásra való fogékonyság, a végig nem gondolt gondolatok fojtogató ereje az értelemmel szemben, a tekintélytisztelet és a gyávaság az akut válságok időszakában (mint a világháborúk, az ötvenes évek terrorja) a magyar társadalom összeomlásához, elhúzódó pangás idején pedig visszatérően apolitikussághoz és a csendes acsarkodáshoz vezetett. Száz év alatt számtalanszor bebizonyítottuk, hogy nem hogy különbek nem vagyunk más nemzetnél, de esetenként az átlagtól is elmaradunk. Erről beszélni azonban már eleve libsi dolog, a.m. hazaárulás. Elgondolkodni magunkon is hazaárulás.
A ránk váró évek semmi jóval nem kecsegtetnek. A megosztott politikai közösség tovább fog hatolni a zsákutcában a következő választási évben, az értelem és a valóságérzékelés naponta fog vereséget szenvedni, a publicista értelmiség létállapota változatlanul az árulás, a politikai fogyasztóké a hergelődés vagy a beletörődés lesz. A magyar demokrácia már régen megszűnt működni, hiszen képtelen a nemzet érdekét szolgálni. Csak idő kérdése, hogy mikor mond le róla a többség deklaráltan is. Talán már a centenáriumon.
