A konzervativizmus tárgya általában valamilyen hagyomány, amelyre a nagyon tökös konzervatívok (tradicionalisták) nem is szeretnek reflektálni (belülről, úgymond, nem lehet), de -- medret cserélve a jelzőimnek -- a liberális konzervatívok igen. Én a tradicionalizmust értelmetlennek és a pluralizmus korában kontraproduktívnak tartom személyes életek és politikum szempontjából egyaránt, ugyanez -- a pluralizmus -- miatt azonban a liberális (reflexív) konzervativizmus megtartó erejét egyúttal elengedhetetlennek és védhetőnek látom a jó élet szempontjából. Tehát tradicionalizmus: nyet, reflexív konzervativizmus: yes. A jó élet nélkülözhetetlen eleme a kibélelt és folyamatosan ápolt hagyomány. A másik legalább ilyen fontos eleme azonban a folyamatosan ápolt (reflexív) jellem. 

Másképp szólva a reflexiónk önmagunkra és a külvilágra nézve is valamilyen elvárásrendbe illeszkedik. (A rend -- az elhagyott, majd újra megtalált rend -- a konzervatív küszködések kulcsszava.) Konzervatív az a személy és az a politika, amelyiknek saját hagyománya van, ti. a hagyományok a plurális világban választhatók -- és ezt a hagyományt gondozza, rendet tart benne. Nem annyira az a lényeg, hogy melyik hagyományt követi valaki vagy valamely politika, hanem hogy ebből kiindulva érveljen és ide érkezzen vissza. A hagyomány megtartó ereje számít, amelyben az jut kifejezésre, hogy a cselekvő számára kedves, értékes az a hagyomány. Ezen túlmenően nem kell indokolni egy hagyomány választását, így lehet valaki tágabban értelmezve konzervatív csaknem bármilyen: liberális, katolikus, sintoista vagy kommunista közegben, minthogy ezeknek mind vannak reflexív és tradicionalista (elít. dogmatikus) vonulatai, jóllehet közben mindegyikük szereti azt hinni, hogy a saját hagyományai alapvetései egyszersmind igazak is. Magamat pl. liberális (tkp. megengedő) konzervatívnak tartom, ami a reflexív konzervativizmus köznapi megfelelője és mindenképp csak Mandineres barátaim számára tűnhet oxymoronnak, akik Tellér Gyula és Lánczi András, sajnálatosabb esetben pedig csak Navracsics orra hegyéig látnak, ahol a dogma (antikommunizmus, yeah!) hatalmas pattanása már rég a szövet alatti mélységekbe szorította az önálló reflexió egykori kíváncsiságát. (A totális képzavar egyetlen gátja az orr mint olyan volt.)

Nem véletlenül írja a nagy angol konzervatív szerző, Michael Oakeshott, hogy bizonyos mértékig mindenki konzervatív, amennyiben ragaszkodik a bevált dolgokhoz, az életének van egyfajta iránya, a személyiségének pedig (pszichológiai értelemben legalábbis) integritása. Konzervatívnak lenni mentálhigiénés kényszer, az identitás feltétele. Az ember alapállapota a konzervatív volta, amelyből ki-kirándul időközönként, de csak azért, hogy kissé átalakulva visszatérjen oda. Az általam értett konzervatív abban különbözik ettől, hogy tudatosan foglalkozik a hagyományával és a saját jellemével (nem a személyiségével -- az liberális-balos!).

N.B., eddigi kulcsszavaink valának: hagyomány, reflexió, rend, jellem.

Mármost a jellemről itt ne beszéljük, az lehet egy másik poszt tárgya, de beszéljünk végre a címben megjelölt magyar hagyományokról, amelyek nélkül nehezen lehetne Magyarországon értelmezni a politikai konzervativizmust. A magyar hagyományok egy részében osztozni kénytelen minden hazánk fia, aki a történelmünket és kultúránkat valamelyest ismeri, amennyiben a történelmünk és történeti tudásunk, konyhánk, irodalmunk, iparunk, sportunk, ünnepeink, közösségeink, és életünk megannyi szelete közös tudást hordoz. Ezek tehát magyar, de nem ideológiai (politikai célú) hagyományok, de a konzervativizmus gyakran igényt tart rájuk és felhasználja őket azon az alapon, hogy a múlt részét képezik. Ezeken túlmenően -- immár politikai értelemben -- lehet szociáldemokratának, fasisztának, liberálisnak, konzervatívnak stb. kedves hagyományokról beszélni, amelyek mítoszokban, tényekben, történetekben, vitákban stb. tetten érhetően meghatározzák az adott hagyomány tudáskészletét. Bizony, még az ördögi liberalizmusnak is van hagyománya, nem számít, hogy az SZDSZ nem tudott róla annak idején, noha mennyivel többre vitte volna, ha mégis! (Az elbeszélések többet nyomnak a latban identitásképzés idején, mint az érvek.)

A szorosan vett konzervatív tradíció számára a hagyomány hordozói általában a modernség előtti idealizált múltba nyúlnak vissza (Csodaszarvas, Szent István, miegymás), de a modernségben a tárgya kitüntetetten a nemzet (a nép, a haza) és a család lettek (afféle kvázi természetes egységekként, a konzervativizmus ugyanis szeret az ember természetes hajlamairól és közegéről beszélni akkor is, ha közben kicsit lódít). A konzervativizmusban ab ovo értékkel ruházunk fel valamit, ami régi (legfeljebb később megtagadjuk tőle ezt a státust, ha végleg bebizonyosodott az érdemtelensége), vagy természetes (bár nem tudjuk, mitől az valami, és mitől nem, de erre jók a sok ezeréves természeti törvények vagy végső menedékként a Biblia, innen sejtik a szakavatottak, hogy pl. a buzulás, az nem konzervatív érték). Az ítélkezésünk így maga is elég rusztikus: egyfajta mentálhigiénés gyakorlat, kerüljük a felesleges reflexiót, amíg lehet, bízzunk az ősök (fajanszok és emberek) pedigréjében.

Kulcsszó-veszély: nemzet, család, közösségek, természet, törvények, Biblia, anti-konstruktivizmus, anti-progresszivizmus!

Mármost ha az eddigi kulcsszavakat összevetjük a mai élet diktálta verseny elvárásaival, akkor rögtön látszik, hogy egy konzervatív nem jöhet ki ebből túl jól. A kérdésünk tehát, hogy mit tegyen egy reflexív konzervatív, ha mégis jól akarna kijönni. Erről majd a következő posztban.