Semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, azaz a személyes szabadságok potenciális rendjét; a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul. A fő élményünk az egzisztenciális veszély.

A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban (A függetlenségi etnicizmus azt is jelenti, hogy a mai országunk és nemzetállamunk reális függetlenségén túl nincs semmi konstruktív gondolatunk a nemzetről; pontosabban ezen túl is csak a sértettség marad, hiszen az etnikum egésze nem "független". Lásd a maiorbánt: "a szuverenitás a legnagyobb kincsünk".) Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?

Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Kérdezhetnénk tőlük, milyen is az a "kultúra", amit Rogán, Németh Szilárd, Kósa Lajos és Orbán fog megvédeni a világtól. A válasz megint csak a hallgatás lenne. Mert az ócskaságuk van csak a nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.

Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.