Úgy kellett a kereszténység ügyének Orbán, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Amikor egy nyilvánvalóan korrupt, a keresztény erényeket (hit, remény, szeretet) minden nap többször megcsúfoló, az elesetteket, a szegényeket és az idegeneket vegyesen manipuláló és ellenségnek beállító, hatalmaskodó rezsim vezetője, akihez bohóc miniszterektől megvásárolt főpapokon át szervilis propagandistákig igazodik a szokásos sleppje, egyre agresszívebben akarja meghatározni, mit értsünk kereszténységen, az már nem az intézmények és Krisztus konfliktusa, noha ez is éppen elégé terhelte idáig a kereszténység történetét. Ez már a gonoszság és Krisztus konfliktusa, mert az utóbbi híveinek elbizonytalanodásával és tartásuk felemésztésével fenyeget.
A nyugati kereszténységnek megvannak a maga súlyos problémái enélkül is, amelyekre -- konkrétan a modernizáció és az elvallástalanodás látható feltartóztathatatlanságára, önmaga belső megosztottságára és a papjai feddhetetlenségébe vetett hit sokadik megingására -- hiába keresi a megoldást. Magyarországon ezen csak súlyosbít a katolikus és a református főpapság nagyobb részének szervilizmusa és rezsimhűsége, a migráció és az egyház szociális tanításának értelmezésében a keresztény értelmiség hivatalos képviselőivel egyetemben mutatott NER-kompatibilis elfogultsága és az elképesztő, hitehagyott urizálás (mint Kis-Rigó püspök stadionépítése).
Lassan joggal lehet feltenni a kérdést a kereszténység hazai értelmezése és gyakorlata közepette, hogy vajon felelőssé tehető-e Jézus (ezért) a kereszténységért -- azért, amit a nevében (úgymond Krisztus követőiként) művelnek. Természetesen nem.
Ne felejtsük, amit Orbán idáig megvédett, annak mind lába kélt vagy kifordult magából és meggyengült. Nehezen lehet elképzelni, hogy a kereszténységgel is (csak emiatt) ez történjék, de sok mindent nem hittünk korábban, ami mégis megtörtént. Mindenesetre amit most Orbán és udvartartása művel ezzel a szóval, az a kereszténységhez fűződő legjobb tudásunknak gyalázatos kiforgatása, megrablása és eltérítése.
