Olvasom Békés Márton tanulmányát a Mandineren, amely -- jellemzően franciás-esztétizáló neomarxista szerzőkre támaszkodva -- elevenít fel bizonyos ismert gondolatokat, amelyekkel arra jut, hogy a kapitalizmusnak nincsen alternatívája a társadalmak szervezésében. Remélem, Békésnek a Mandineren a többi rettenet között (Trombitás, Szalma, miegymás) kiemelkedő szövegeit a portál többi szerzője is elolvassa -- és aztán megmaradnak a sorosozásnál, amiért fizetik őket. Békés a a kapitalizmus kritikájában ugyanis eljut a fasizmus lehetőségére - mint a kivonulás leghathatósabb formájára -- való rákérdezés lehetőségéig azon az alapon, hogy a kapitalizmus bekebelezi és árucikké teszi a saját ellenfeleit is, ezért az egyetlen módja a fékentartásának, hogy " egy egész világot kell megtagadni, vagy inkább lemerülni alája ahhoz, hogy a vele szembeni ellenállás ne lehessen árucikk". Kérdezi: "a gefährliches Leben (NietzsCHE) és a > hősies élet < volna a fogyasztás egyhangú unalmának végső elutasítása" úgy is mint "erőszak- és ifjúságkultusz, heroizmus, bajtársiasság, önfeláldozás"?

Szeretném jelezni, hogy a fasizmussal való barátkozás a (totális) kapitalizmuskritikából nő ki, tehát nem véletlen Békés Márton esetében -- ellentétben a nácizmussal, amely a nacionalista extremitásokban tenyészik. (A Mandineren az utóbbira nagyobb a vevőközönség éppen a kapitalizmuskritikához mért szellemi igénytelensége okán. A trollok többsége is náci vagy proto-náci, nem pedig antikapitalista fasiszta. Nekem -- büszkén mondom -- van egy-két igényes fasiszta trollom itt a saját blogomon.) A kapitalizmuskritika -- látványosan pedig ennek esztétizáló ága -- értelmiségi kiváltság, ami jól megfigyelhető a terméketlenségén, de ennél jóval többet is "adott" nekünk. A totális kapitalizmuskritika egyenesen az embert számolja fel, amennyiben levezeti a totális árucikk voltát, ezzel elvesz tőle mindent, amivel az antikvitás, a kereszténység és a klasszikus-humanista felvilágosodás (pl. Kant) előtte felruházta. A totális kapitalizmuskritika a legdeprimálóbb ága az emberi gondolkodásnak, ezért is van kevés deprimálóbb szöveghalom a francia posztmodernnél és ennek társutasainál. Békés ezekhez sorakozik fel és jut nem meglepően ugyanarra a következtetésre. Ennek az egésznek mondanom sem kell -- de mégis mondom a felület miatt, ahol közölve van -- semmi köze a konzervativizmushoz és alig valami a jobboldalhoz, amelynek éppen elég rossz szelleme van a maga jogán is.

Mármost -- igen röviden -- az értelmiségi szórakozás a kapitalizmus totalizálásával, amitől heveny undorom van, egy konstruált, sehol sem létezett emberkép és antropológia nevében igyekszik aláásni a civilizációnkat, miközben jócskán félreértelmezi a kapitalizmus által ránk kényszerített veszteséget. A spektákulum társadalmaként vagy egyéb blikkfangos módon kárhoztatott koordinációs mechanizmus semmivel sem veti vissza jobban se az emberi öntudatot, se a szabadságot a társadalom azon rétegeiben, amelyek (így majdnem az összes) alávetettek voltak a korábbi zárt tradíciókon belül is. A latin trado, tradere (átadni) igéből képződnek jellemző módon az angol tradition (tradíció, hagyomány) és a trade (kereskedni, kereskedelem) szavak is éppen arra utalva, ahogy a világunk az emberek közötti kapcsolatokat elkezdte másképp értelmezni: zárt, (lefelé) adott ismeretek (tradíció, hagyomány) helyett az átadott, kicserélt ismeretek, javak (a kereskedelem) lettek a társadalomszervezés elsősleges hordozói, és a megváltozott mechanizmus ugyan megváltoztatta a közösségi életmódokat, a közösségek logikáját és horizontját, de a változó közösségeken belül  a rendezőelvek mindig -- megengedem -- totálisak voltak. Pontosabban mindig volt egy olyan szintje a koordinációnak, amit totálisként lehetett értelmezni.

A kapitalizmus semmivel sem totálisabb, mint egy XIII. századi faluközösség, vagy ami azt illeti, a Németh László regényeiben leírt magyar paraszti világ. Nem ragozom ezt tovább, mert messzire vezetne. Azt akarom csak mondani, hogy a populációk nagy részét helytől és időtől függetlenül a változó totalitásoknak való kiszolgáltatottság jellemzi. Az sem változott soha, hogy csak a társadalmak felső néhány százalékának volt nagyobb irányító képessége és autonómiája a logikákkal szemben. Ami jóvá vagy rosszá tesz egy társadalmat, hogy ezt a néhány százalékot mennyivel sikerül növelnie, mennyire sikerül pluralizálnia és értelmessé tennie az emberi életet, ezt viszont nem lehet totális rendszerkritikával elérni, mert az a bírált rendszerrel szemben -- amelynek a totalitásához mindig fűzhető kétség -- valóban totális (legalább kritikai, de olykor-olykor gyakorlati) konstrukciót eredményez. A rendszer totális elméleti elutasítása (elegáns) nihilizmushoz és (gyakorlati) fasizmushoz vezet, ami viszont - nem kell mondani - megerősíti az alávetettséget. (Oké, ott van még a köztes Unabomber-út magánzóknak.)

Szóval Békés Márton eljátszogathat a Mandiner hasábjain a nihilizmussal, de akkor már inkább olvasom Bayer Zsoltot, aki elég primitív és rendszerkonform ahhoz, hogy megmaradjon a buzisánál és a sorosozásnál, ami nem totális, csak konveniensen hülye. (Bayer max. a nácizmust hozza egy cseppet közelebb, ami a kapitalizmustól és a fasizmustól nagyjából eltérő probléma: mint jeleztem, ez az etnicizmus oldaláról bírálja a globalizációt, nem a kapitalizmuséról, sosem volt intellektualista, hanem mindig is populista-prosztó. Tehát mindenki a helyén van.)