Orbán Putyinnal megtámogatott hadművelete a progresszív konszenzus -- vagy legalább domináns logika -- ellen jót tesz Európának és a Nyugatnak. Nemcsak úgy, hogy erősebb önreflexióra készteti és rákényszeríti néhány elfeledett kulturális forrása újrafelfedezésére, hanem -- ami különösen jól esik egy konzervatívnak -- azzal is, hogy erősíti az igényt a tényleges pluralizmusra/multilogicizmusra, szemben a progresszivista, áltoleranciába öltöztetett homogenizációval. Megtanít bizonyos háttérbe szorított -- főként hagyomány alapú, preracionalista, jobboldali -- szubkultúrákat bátorságra, az önvédelemre, önmaguk megbecsülésére és a progresszív fősodorral szembeni kiállásra.
Az a paradox helyzet állt elő, hogy Orbán termékenyen lépett be a nyugati kontextusba, ám azon az áron, hogy a történelmi léptékkel monologikus (nacionalista-kollektivista) magyar narratívát megerősítette, csökkentve a konzervatív pluralizmus esélyét idehaza. A magyar valóság nem volt még abban az állapotban, mint a nyugati, ami a tradicionalizmus és a kollektivizmus felbomlását illeti, ezért egyfelől természetes, hogy innen érkezik a nyugati domináns logika kihívója. Másfelől ugyanaz, aki kihívónak minősül Nyugaton, az nagyon is a belterjességet és a zárványt erősíti idehaza. A magyar politikai kultúra nacionalista-kollektivista értékrendje a nyugati "eredmények" nyugtázásával csak tovább erősödik, ami egy cseppet sem termékeny már -- sőt. Orbán kettős hatásából nekünk a rosszabb jut, mert nincs megközelítő erő sem, amely Orbánnak ellentarthatna a magyar közéletben. Ennek az erőnek a jobboldali-nemzeti modernizáció szavával kellene fellépnie.
Orbán etnicista nézőpontjával szemben ennek a modernizációs jobboldalnak kapitalistának, individualista-patriótának, pluralistának és közösséginek (szemben az államiassal) kellene lennie. Ma ott tartunk, hogy a magyar zárvány hatása a nyugati környezetben termékeny változásokat indíthat meg, de a nemzeti betokosodás miatt magyar áldozattal. Furcsa módon ismétlődik a sorsunk ún. nemzeti kézben is -- de mivel a magyar történelem valójában mindig is a "kuruc" és a "labanc" magyarok harcának története volt, amelyben Szent Istvántól (kb. az első németestől) kezdve főleg a "labancoké" volt a termékenyebb álláspont, a "kuruc" mentalitás pedig általában kettős harcra kényszerítette a magyarságot (amelyben a nyugatellenesség mellett a másik pogány vagy délről, vagy keletről jött), a lényeg -- a nemzeti modernizáció -- mindig elmaradt. "Labanc" kézen nem volt nemzeti-autonóm, "kuruc" kézen nem volt modernizáció. Orbán a mai "kuruc" vezérünk, a "labancokat" nagyjából kiirtották, a nemzeti modernizáció pedig változatlanul késik. De a Nyugatnak megint jobb lett egy kicsit miattunk.
Az utolsó 100 komment: