A sztoicizmustól és a kereszténységtől a kantianizmuson át a kommunizmusig (hogy csak a legismertebbeket említsem) se szeri se száma a világban azoknak a különböző bonyolultságú és vonzerejű a nézeteknek, amelyek a létező emberi nyomorra, lelki, szellemi és életmódbeli beteljesületlenségre hívják fel a figyelmet -- hogy aztán hol erőszakosabban, hol gyengédebben, de egyformán hatástalanul megpróbálják orvosolni a sok ezer éves helyzetet.

Ha az ember megáll egy pillanatra és megpróbálja felmérni, hogy egy adott percben éppen mennyi szenvedés, fájdalom, nélkülözés van a világban, hát akár meg is szakadhatna a szíve. A jó ember egyik elterjedt definíciója, hogy azonosul a szenvedéssel és/vagy nem szaporítja tovább, esetleg csillapítani igyekszik ahol tudja és amilyen terjedelemben tudja. Jó emberekből is kevés van azonban. Azok, akik aktuálisan szenvednek sem okvetlenül jó emberek, de a jó ember ismérve, hogy nem tekinti a mások személyiségét, aktualitását, hanem az ember voltát nézi, és csakis azt. Ez az elvonatkoztatási hajlam/képesség áll az összes fentebb említett világnézet tengelyében -- míg a rokoni, családi, ismerősi érzelmeket sokkal "egyszerűbb" megélni, az a jóságnak (szolidaritásnak, szeretetnek, áldozatnak) minden bizonnyal alacsonyabb mércéjét követeli. A közelség és a közösségen keresztül megszerzett ismertség "természetesebb", a jóság automatikusabb. Nem csoda, hogy nem szerveződnek rá politikai rendszerek.

Hogy ki mit tart emberhez méltó életnek, az persze emberenként különbözik. Egy bevásárlóközpontban járva -- hogy a figyelmünket a nyugati életmódra szűkítsem -- nem okvetlenül jut eszünkbe az ott bóklászó fiatalokról, idősebbekről, hogy az emberi élet javát élik meg. Inkább a szánalom hangja szólalhat meg velük kapcsolatban, ami nem jelenti, hogy a konzumerizmusra ne volna szükség: éppen az emberi élet fizikai fenntartásának és hozzávetőleges békéjének biztosítása érdekében. Aki vásárol, az nem háborúzik. Azok, akik idáig sem jutnak el, hanem csak vágyakoznak a plázaéletre, azok talán még inkább rászorulnak a szánalomra.

Közben lehet, hogy se a plázaéletet élők, se az ez alatti széles sávokban élők nem gondolnak magukra szánandóként. Lehet, hogy az így értelmezett jóság a méltóságukba gázol, a szánalom lealacsonyítja a címzettjét, a jóság méltánytalan egy autonóm ember szemében -- ha nem is gondolják el ilyen emelkedett terminusokban. A vonaton Sheffield vagy Karcag környékéről reggelente munkába zötykölődő, a telefonjaikba görnyedő fiatalok kikérnék maguknak, ha szánnánk őket, ha jók akarnánk lenni velük. Van-e értelme azt mondani nekik, hogy valamit máshogy kéne csinálni, amíg lehet? A jóság biztosan nem a szervezőelve az életünknek és nem csak azért, mert kevesen vannak a jók, hanem mert nincs is rájuk igény. A büszkeség és a döntési szabadság fontosabb, az informáltság foka nem számít, a végső szomorúság mindenkinek alanyi joga.

Mire lenne hát igény, ha jóságra nem? Érdemes-e olyan oktatást biztosítani mindenkinek, amelyet végigjárva az itt nagyon egyszerűen -- és némi szándékkal sután/bután -- jelzett sorsok szánandónak tűnnének? Lehet-e boldogabbá tenni az emberiséget oktatással, emberhez méltó munkával, az emberi élettel kapcsolatos igények emelésével odáig, hogy már ne legyen szükség jóságra és a visszás cselekedeteire (ha, tegyük fel, visszásnak is minősülhetnek)? 

Az embernek joga van elrontani az életét. De a saját döntése-e ez annak, akinek nem volt lehetősége jól élni? De nem a (kollektivista) jóság terrorista hangja-ez ez is?