Lássuk csak, mi az első két út, mert a "harmadik útról" a magyar szellem- és politikatörténetben csaknem minden generáció hoz egy új paradigmát. Németh Lászlóval és Bibóval szemben -- a továbbélő tanulságaik mellett -- az első útnak az etno-nacionalizmust (etnicizmust) nevezem, amely a magyar nemzetté válás meghatározó ideológiája és kétszáz éves sikertelenségének egyetlen legfőbb oka. A másodiknak a fölvilágosító radikalizmust (progresszivizmust), amelynek alakváltozatai végigkísérik az utóbbi száz évünket. A kettő együtt hatásosan szorította vissza a magyar konzervativizmust és liberalizmust, amelyekből a Horthy-rendszerbe befordulva már semmi értelmezhető nem maradt. Nem tudtak lábra kapni ezek 1989 után sem. Ami volt helyettük -- szemfényvesztő módon -- az az etnicizmus és a progresszivizmus újraszerveződése nyomán a konzervativizmus és a liberalizmus gyarmatosítása, belekényszerítésük a hagyományos magyar politikai krédóba.
Innen is látszik, hogy a politikai krédónk masszívan kollektivista. Az SZDSZ-en belül annak idején volt egy vékony konzervatív-individualista (Tölgyessy, Hack) és egy vékony piaci-liberális (Tardos, Bauer) vonulat, de ezeket a "nagy teoretikusok" (Kis, TGM) tévelygésének is köszönhetően kiszorította nem is egyszerűen a fölvilágosító radikalizmus és a szocialista pragmatizmus szövetsége (progresszivizmus), hanem legfőképp az elvtelenség, az erkölcsi züllés, majd praktikusan a korrupció. Amikor ma Fodor Gábor mögött Bibó és Göncz képét láthatja a nagyérdemű, az éppen olyan bonyolult politikai élethazugság, mint amikor Orbán nemzeti érdekről, netán nagy néha konzervativizmusról beszél. Speciel Bibónak sem volt igaza már alapvető dolgokban, különösen ami a modernizáció exigenciáit és a szocializmus lehetőségeit illeti, Göncz aztán még kevésbé tudott semmiről, bár a maga módján a bölcsesség auráját hordozta és humanista volt, no de őket Fodor mögött látni az SZDSZ-emlékezet szűrőjén át, ez maga a szellemi perverzió.
A Momentum mozgalomnak először van nemcsak lehetősége, de igénye is szembe menni ezekkel a hamis realistákkal (realizmusokkal) és majdan remélhetően meghaladni is őket. Először van lehetősége szembefordulni a kétszáz évünket meghatározó etnicizmussal és fölvilágosító radikalizmussal, és remélhetőleg komolyan veszi ezek hosszú szellemi árnyékát rajtunk. A Momentum helyesen nem sieti el, hogy ilyen súlyos kérdésekben állást foglaljon, talán nem is tudja még pontosan, hogyan fogja ezt tenni, de nyitva hagyta a megoldást, mert érzi, hogy ami egy ideje van, az nem jó. És a megoldás valahol a magyar modernizáció antikollektivista, az egyéni szabadság és a közösségekért (in plural!) való felelősség erkölcsi és gyakorlati rendjében áll. Nagyon evidens -- számomra biztosan --, hogy a saját pártom (PKP) takaréklángon tartott reménye mellett a Momentum minőségi csere lenne a mai ellenzék után, amit meglátni felnőni megér akár még egy Fidesz-ciklust is. Az alternatíva (ami szerencsére nem túl robusztus): visszaesni a kétszáz év fogságába.
