"Csalás nélkül szétnézni könnyedén." 1956 célja -- ha a zavarosból valamit ki lehetne halászni -- az önigazgató, független, semleges szocialista jóléti állam volt. A forradalom hőseinek személyes bátorságáért el nem múló tisztelettel adózhat mindenki, aki tudja, hogy ma harmad akkora politikai nyomás alatt sem veszik egy maroknyinál többen a bátorságot az ellenállásra. Ennek ellenére '56 nem a polgári szabadságról szólt, vagy csak ennyiben. Antikapitalista, antiliberális és főleg zavaros céljai semmiben sem igazítanak el a mai teendőinkkel kapcsolatban, sőt ha valamit tennünk kell, akkor velük szemben állást foglalni.
'56-ot Kádár olyannyira beteljesítette az önképe szerint -- az autonóm, proto-piaci elemeket is tartalmazó szocialista jóléti állam formájában --, hogy sikerült vele az egyének hősiességét nélkülözhetővé tenni, mivel a személyes és polgári szabadság eleve nem voltak része a forradalmi céloknak. Ezért tudták könnyedén ráhúzni '56-ra, hogy tulajdonképpen bűnözők és "antiszociális elemek" fegyveres támadása történt a népi demokrácia ellen: mert annyira nem voltak az egyének szabadságában fogant céljai. Kádár nem vehette el azt a szabadságot a harminc évig uralt népétől, ami benne sem volt annak '56-os víziójában. Így válhatott '56-nak Kádár nemcsak a véres megtorlójává, de csaknem az evolutív beteljesítőjévé is, végül sokkal szélesebb legitimációval, mint ami '56-ot valaha övezte. És nyilván Kádár úgy adott antikapitalista, antiliberális látszatautonómiát, hogy az eredeti '56-os célok is a meg nem értés jegyében fogantak. Reálpolitikából talán, de meg nem értésből is, ami egy fenntartható, boldog ország morfológiáját illeti.
Ez a tipikus bibói zsákutca még mélyebbre vezet a mában, amikor '56 úgy nemzeti ünnep, hogy nem tudjuk, mit ünneplünk vele. A nem hivatalos jelszavaink a lényegüket tekintve ugyanazok, mint '56-ban: függetlenség és antiliberalizmus. Semmi sem változott. Van mit ünnepelnünk a narratívánk állandóságán, de vajon ünnepelni való-e ez valójában? Kádár látszattá silányította a függetlenséget, hogy kihúzza az eredeti követelés méregfogát -- sokat dolgozott rajta, és végül elfogadottá tette a legvidámabb barakk konstrukcióját. Ma azzal fenyeget a függetlenség, hogy kivezet egy nagyon is kívánatos -- noha tökéletlen -- függőségi rendszerből, ami az EU, tehát a látszat fenntartása ma inkább reménykeltő és a függetlenség nem annyira kívánatos. A függetlenséggel utcára vonulni aligha lehet. Az antiliberalizmus ellenben "csont nélkül" átível a rendszereken, ám mégsem lehet ezt ünnepelni. Fájdalom, amikor tavaly Schmidt Mária vezetésével a rezsim a "pesti srácokat" helyezte a megemlékezés középpontjába, akkor közelebb vitte a szabadságot a függetlenség ügyéhez, mint addig bárki, kivéve, hogy tudatosan nem tette meg a lépést, amely a függetlenségért való áldozattól a szabad ember ideájához vezet. A baloldal közben képtelen volt és maradt az '56-os narratívája felállítására -- pl. mert nem akarja se az oroszellenes élét, se a kommunista Nagy Imrét kidomborítani benne --, és marad a rá jellemző módon fogalmatlan a saját helyével kapcsolatban a magyar közelmúltban és politikai értékrendben. A mai zavarban '56-ot nem tudjuk hova tenni.
Egy valami kérdéses marad: mivé lettünk volna, ha sikerül akkor, '56-ban kivívni a függetlenséget? A forradalmi célokat nyilván alaposan felül kellett volna vizsgálni, mert kapitalizmus és egyéni szabadságjogok nélkül nem indulhatott volna meg a fenntartható modernizáció pályáján az ország. De a függetlenség akkori kivívása talán olyan tartást adott volna a népünknek, amely sikeresebb alapra helyezte volna a szabadságunkat és vele a jövőnket, mint a szabadság meg nem értését csak prolongáló '89. Még egyszer: a nem hivatalos jelszavaink ugyanazok, mint '56-ban: függetlenség és antiliberalizmus. De ezekből egyik sem ünneplésre termett a mai kontextusban. '56 fölött menthetetlenül eljárt az idő.
