Örömrivalgás és vastaps fogadta tegnap a miniszterelnök bejelentését az ún. Keresztény Értelmiségiek Szövetségének -- fényes külsőségek között a parlamentben -- megtartott gyűlésén, miszerint keresztény és szuverenista (értsd Soros-, liberalizmus-, EU- és migráció-ellenes álkeresztény) kurzus készülődik Magyarországon, amire a pecsétet a 2018-as választási "felhatalmazással" kell ráütni. Mármost a "még nagyobb felhatalmazás", amit a miniszterelnök kért (minél nagyobb, a kétharmadnál?) akkor is gyanús volna -- a történelemből ismert "felhatalmazási törvény" (Ermächtigungsgesetz) rossz emléke miatt --, ha nem párosulna a felsorolt jelzőkkel, de így egy az egyben egy etno-fasiszta államot előlegez, aminek a realitását mindössze az korlátozhatja, ha a miniszterelnök nem érzi szükségességét a hatalma stabilitásához. Ha érzi, akkor lesz.
Annál is inkább lehet, mert az ún. keresztény értelmiségieknek a lehető legkevesebb indíttatásuk van a kereszténység (utolsó morzsáinak) megvédésére. Hallgatnak, ahogy csak hallgatni lehet az ilyen politikai ábrándok hallatán, nem jelzi senki a diskurzus visszásságát -- az egyetlen Fabiny püspök kivételével, akinek felszólalását azonban jó taktikai érzékkel a kávészünet utánra időzítették a szervezők, hogy a miniszterelnöknek lehetősége legyen nagyobb perturbáció nélkül távozni és nem meghallgatni azt. Az ún. keresztény értelmiségiek közül, akik már régen kiérdemelték a bárcás jelzőt, egynek sem tűnik fel, hogy Magyarország már rég nem keresztény ország (és ezt a kereszténység egyedül magának köszönheti, kvázi alulmaradt a modernizációval szembeni harcban, de csak azért, mert rossz frontokon harcolta azt). Magyarországot vastaps közben egy politikus kezdeményezésére kereszténynek nyilvánítani a kurzuskereszténység beharangozásának biztos jele, amelyik ugyan jól áll Erdő bíborosnak, de nagyon rosszul állna Jézus Krisztusnak.
Ami pedig az iszlámmal szembeni védelmet jelenti, az az EU határőrizetére tartozik, nem a parlamentben megjelent díszes társaságra. A két téma -- a keresztény országnak és az iszlám feltartóztatásának -- összecsúszása alapján olybá tűnhetne, hogy vallásháború elé nézünk, ami persze nem igaz. Ezért kell ezeket szépen elválasztani egymástól, és a keresztény értelmiségnek -- testületileg nem beleártva magát az állam ügyeibe -- megmaradnia annál, hogy miként tudja a vallás további természetes visszaszorulásának elejét venni azzal, hogy maga is vonzóbbá válik (nem akarok tippeket adni de inkább Jézust, mint Orbánt kéne bevonni ebbe a beszélgetésbe), az államnak meg gondoskodni kellene a megfelelő nemzetközi kooperációban való határvédelemről és a közjó egyéb aspektusairól, amelyek már eddig is untig elég szomorú állapotba kerültek a működése alatt.
Aki az iszlám okozta kétségtelen -- és e blogon sosem tagadott -- válságot, amely Európa változó és egyre kevésbé azonosítható, gyengülő identitása csak súlyosbít, keresztény álmokba kívánja fordítani, miközben a liberalizmust teszi mindenért felelőssé, természetesen merőben ostobán jár el, ami azonban a Kárpát-medencében nem ismeretlen értelmiségi kompetencia. Kiegészülve a szintén jól ismert gyávasággal létre is hozza Magyarország további romlásának biztos alapját. Ennek azonban mind semmi köze a kereszténységhez -- annak ultramontán, 1938-as, Nagy Inkvizítor-változatához sem. Ez merő etno-nacionalizmus, amelyből egy szuverenista, antiliberális államkoncepció simán csinál etno-fasizmust. Ehhez tapsolnak most a bárcás keresztényeink a parlamenti kupola alatt a maguk hagyományos ignoranciájában és szervilizmusában.
Ez sem tudja azonban leplezni, hogy a liberalizmus nemcsak integráns európai hagyomány, de elkerülhetetlen is, ha valaki nem akarja látni, amint magyar nemzettársainak növekvő hányada szegénységben és kiszolgáltatottságban dobja fel a talpát -- az utolsó percekig élvezve, ahogy a bárcás keresztények a Marriott teraszán csapkodják a térdüket a röhögéstől egy-egy orosz és arab letelepedési kötvényes társaságában. A liberalizmus éppenséggel megerősítésre szorul, hogy a humanizmusnak és a szabadságnak mindenkivel szemben (és mindenki érdekében) érvényesülő politikai értékrendje lehessen. Ebben a minőségében pedig a kereszténységnek éppen fontos támasza lehet, és vice versa.