Magyarország ötszáz éve forráshiányos ország, forráson értve minden olyan erőforrást, képességet, pénzt, geopolitikai pozíciót stb., amely meghatározza egy nép világban elfoglalt helyét. Ez a forráshiányos állapot ellenben sosem volt a politikai döntések homlokterében, sőt a magyar politikai kultúra döntő motívuma -- a függetlenségi nacionalizmus/etnicizmus -- közvetve mindig e források megújítása -- mindösszesen a modernizáció -- ellen harcolt.
Legutóbb az Orbán-rendszerrel veszítettük el az esélyt a forráshiánnyal való szembenézésre és a helyzet stratégiai újragondolására, ami egyet jelent azzal, hogy újra elveszítettük a lehetőséget a centrumhoz való fölzárkózásra, amely a folyamatos halasztódás miatt egyre reménytelenebb feladat. A mai halasztódásban éppen olyan motívumok diktáltak, mint ötszáz éve alatt oly sokszor. A függetlenségi nacionalizmus takarta politikai kiváltságok, a modernizációs narratíva kiforratlansága, megújulásra való képtelensége és/vagy stratégiai vaksága, illetve a kettő összeütközésében a nacionalizmus ismételt győzelme.
Az utóbbi évek "szabadságharca" nyomán a nyugati kormányok valószínűleg megértették (ők is már többedszerre a félezer év alatt) az etno-nacionalizmusunk elpusztíthatatlanságát (ami nem azt jelenti, hogy érdekük lett volna elpusztítani a patriotizmust és a jogos nemzeti büszkeséget, de kiderült, hogy a polgári fejlődés XIX-XX. századi kiesése miatt ez már nem választható út számunkra, illetve a polgárosodás pótlására nem hoztunk létre alkalmas stratégiát pl. egy lehetséges modernizációs nacionalizmus képében). Az észt úttal szemben a magyar út a társadalom felhúzása helyett a társadalom lenyomása. Az európai nemzetek együttműködése nem nulla összegű játszma, ahol a sérelmi politizálással bármit el lehet érni, vagy amit -- másrészről -- ne lehetne okosan a javunkra fordítani. De a magyarok láthatóan nem értik ezt elég nagy számban, ezért maradnak a legjobb esetben is félperiféra. A forrásaink lassú pótlására lehetne számítani a Nyugattól. De mi inkább választjuk ismét a félreértelmezett nemzeti függetlenséget -- ami rendesen valójában a függetlenség további csökkenéséhez vezet, mert a forrásbőségünk nem nő, viszont nő a hibázás veszélye a nagyobb nemzetekkel való konfliktusokban.
Ugyanakkor paradox módon ez a nép nem tehet semmiről kollektívumként. Az etno-nacionalizmusnak nincsen akárcsak megközelítőleg hasonlóan erős alternatívája Magyarországon, amiről nem az egyszeri szavazó tehet. Erről a magyar értelmiség tehet. A mai állapotra fordítva: tehet róla a jobboldali, mert nem ismeri fel a domináns jobboldali szemlélet kilátástalanságát és a baloldali/liberális, mert nem hozott létre egy (-két) alternatív nemzeti narratívát. (Persze már a "nemzeti" fontosságát is magyarázni kéne nekik.) Egy ország sorsa mindig az elitjének minőségén fordul meg (hogy aztán ezt a sorsot sok egybefüggő akarat váltsa valóra). Az elmúlt harminc év -- ha valami, akkor -- a magyar értelmiség végtelen hozzá nem értésének összefüggő tanúbizonysága. Az értelmiségünk közös produktuma és az ország egy ugyanaz a minőség, de ha van az egyiknek oka a másik szemére vetni valamit, akkor inkább a népnek az értelmiség szemére.
A forráshiányból való kilábalás kitalálása és megszervezése az értelmiség feladata lett volna ideértve a szükséges társadalmi kompetenciák kiépítését, amelyek idejekorán elejét vették volna a romboló politika kialakulásának. Ehelyett elvesztek a saját színvonaltalan játékaikban, a provinciális fontoskodásban és a lényeg iránti teljes érzéketlenségben. Vonatkozik ez az Akadémiától a TV-szerkesztőkig mindenkire. Most fogjuk kiinni a méregpoharat -- ez alkalommal a tehetetlenség miatt büntetésként.
